Az ember, aki sohasem adja fel, avagy Rafael Nadal igaz története – 2. rész

Írta: Farkas Anett, 2014. január 4. napján

( Bevezetés: ) 

A világ valaha volt (egyik) legnagyobb teniszezője Rafael Nadal, kinek történetét a “Több, mint Salak Slam” című írásomban – mely 2010. június 8-án látott napvilágot – kezdtem el papírra vetni. Tavalyi, 2013-mas elképesztő esztendeje, nagyon sok Rafa szurkoló megkeresése és 2014-es dohai elődöntője a világranglista 162. helyén álló német Peter Gojowczyk ellen késztetett arra, hogy megírjam – a drámákat ezúttal sem nélkülöző – folytatást.

(Azok, akik még nem olvasták vagy szívesen elolvasnák az előzményt, itt találják meg:

  http://farkasanettirasai.blogspot.hu/p/blog-page.html).

Rafa történetét akkor azzal fejeztem be, hogy Rafael Nadal 2010. június 6-án ötödik Roland Garros győzelmével hetedik Grand Slam trófeáját szerezte és 2010. június 7-én visszaült a teniszvilág trónjára. Vagyis 2008. augusztusa és 2009. júniusa közötti 10 hónapos világelsőségét követően 2010. júniusától 2011. júliusáig, tehát kereken 1 éven át vezette ismételten a világranglistát, amikor Novak Djokovic – életében először – átvette a vezetést. Tőle.

De mi is történt mindaddig? Kétségkívül a 2010-es év Rafa legjobb, szinte utolérhetetlennek tűnő éve az ATP Tour-on, valamint a Grand Slam Tornákon. Világelsőként, hétszeres Grand Slam Trófea győztesként, a Roland Garros aktuális (már akkor is szinte örökösnek tűnő) bajnokaként érkezik az Angol Nyílt Teniszbajnokságra, a Tenisz Szentélyének is nevezett Wimbledonba. Bár felvezető tornáján Londonban, a Queen’s Clubban a negyeddöntőben búcsúzik, érezhető, hogy veresége honfitársától csupán fáradtságának köszönhető, semmilyen hatással nem lesz wimbledoni teljesítményére. Magabiztosan is menetel a Tornán, ahol a negyeddöntőben Robin Söderlinget, az elődöntőben pedig a hazaiak (akkor még csak) reménységét Andy Murray-t győzi le és így jut el immár 4. wimbledoni fináléjába. Ahol az egész világ meglepetésére Tomas Berdych áll a háló túlsó oldalán. Ez volt az egyébként nagyon tehetséges cseh fiú első és ezidáig egyetlen igazán nagy menetelése, melynek során a negyeddöntőben az akkor már hatszoros wimbledoni bajnok Federert (összességében az idő tájt 16 Grand Slam Torna végső győztesét), majd az elődöntőben a világranglista 3. helyén álló, Ausztrál Open győztes Novak Djokovicot is az általuk reméltnél némivel előbb pakolásra késztette. Sokan talán bizakodtak (nem Rafa drukkerei), sokan talán csak “vérfrissítésért” kiáltottak (a semlegesek), amikor azt hangoztatták: van esélye Berdychnek. Jó magam egyetlen megnyert szettre sem tartottam esélyesnek… Valakinek, aki nemhogy élete első wimbledoni, de egyáltalán élete első GS döntőjét játssza, annak nincsen esélye Rafael Nadal ellen. A Wimbledoni döntőben. Lehet visszakérdezni, de hát legyőzte Rogert, megverte Djokovicot egy és ugyanazon a Tornán… Miért ne lett volna esélye… Mert ahogy mondani szokták, a döntő az egy teljesen más műfaj. Az is lett, Rafa számára egészen könnyű győzelmet és immár nyolcadik GS, egyben második wimbledoni bajnoki címet hozott.

Lehet-e ezt fokozni? A Garros salakja után nyomban Wimbledont nyerni füvön. Van-e ennél tovább? Nyerhet-e ez a fiú, akit nemes egyszerűséggel már akkor is csak a Salakkirálynak hívtak (jelzem már akkor is tévesen, ha itt elsősorban a salakra és nem a királyra helyezzük a hangsúlyt), szóval nyerhet-e az alig 24 éves Rafael Nadal ugyanebben az évben még egy Grand Slam-et, ráadásul egy újabb borításon, vagyis kemény-pályán. Azt hiszem ebben rajta és a csapatán kívül csak a drukkerei hittek. Pedig hihettek volna mások is.

Bár a US Opent felvezető két amerikai kemény-pályás versenyen nem jut döntőbe, Torontóban az elődöntőben Andy Murray, Cincinnati-ben a negyeddöntőben Marcos Baghdatis állta útját, érezni lehetett, hogy valami készül. Hogy Rafael Nadal valamire készül. Annyival jobban szervál ekkor már ugyanis, (Rafát sokáig érte az a “vád”, hogy a szervája, leginkább annak gyorsasága nem elég jó az ő szintjéhez, te jó ég…) hogy az mindenki számára szembetűnő. Vagy legalábbis szembetűnt annak, aki észre akarta venni. Egyébként is, szerva ide, szerva oda, ha egyszer Rafael Nadal elhatározza, hogy véghez visz valamit, akkor azt véghez is viszi. Nincsenek könnyű ellenfelei, talán nincsenek könnyű meccsei sem, főleg (kissé meglepő módon) az első néhány fordulóban. De végül Gabashvili, Istomin, Simon, Feli Lopez, Verdasco és az elődöntőben Juzsnij ellen szettet sem veszítve jut el a döntőbe, ahol ezúttal Novak Djokovic vár rá. Aki viccesen meg is jegyzi, hogy kettejük közül ez esetben ő a tapasztaltabb, hiszen Rafa korábban még sosem játszott döntőt a US Open-en, ellentétben vele, aki 2007-ben ezt már megtette. Kikapott akkor is, most is. Ennyit a tapasztalatokról. Igaz, Djokovic az egyetlen játékos, aki legalább szettet nyer Rafa ellen azon a US Open-en, melynek megnyerésével Rafael Nadal teljesítette a Karrier Slam-et, vagyis megnyerte legalább egyszer mind a négy Grand Slam Tornát, egyben számtalan, általam most nem részletezett rekordot állít be és/vagy fel. Látszik rajta: határtalanul boldog. Ez nem is csoda, emlékezzünk csak vissza, hol is tartott az év ugyanezen szakában 2009-ben…

A távol-keleti tornákon ugyan felemásan teljesít, hiszen Bangkok-ban az elődöntőben, Shanghai-ban pedig már a 16 között vereséget szenved, de a két torna között megnyer egy ATP 500-as versenyt Tokióban. Ez volt a hetedik, egyben utolsó tornagyőzelme 2010-ben. Természetesen játszik Londonban, az év végi Mesterek Tornáján, ahol a később az “Év Mérkőzésének” megszavazott elődöntőt játssza Andy Murray ellen és óriási csatában, de természetesen megnyeri azt is. A döntőben már túl fáradt ahhoz, hogy a Torna “specialistájának” számító Roger Federer ellen mutasson valami nagyon komolyat. “Csak” döntő szettre kényszeríti Rogert, aki immár 5. Mesterek Tornáját nyeri.

Hogy bánkódott-e Rafa a vereség miatt, nem tudjuk. De azt biztosan állíthatjuk, hogy oka nem volt rá. Már kilenc Grand Slam győzelemnél tartott, ebből hármat ebben az évben zsebelt be. Újra világelső lett és az is maradt. Ahogy a US Openen játszott – az esztétikára is adó kedves olvasóim emlékezetébe idézem, hogy gyönyörűen megtervezett fekete színű szerelésében – az etalon a teniszben. Így kell egy Grand Slam Tornán játszani, így kell egy Grand Slam Tornát megnyerni.

Nyugodtan mondhatjuk, 2010-ben Rafa mindent vitt. Úgy kezdi tehát a 2011-es esztendőt, hogy az úgynevezett Grand Slamért utazik majd Ausztrália Melbourne nevű városába. Ez senkinek, de senkinek nem jött össze még Rod Laver óta (1962, 1969).

Hátborzongató még leírni is: Rafa jó eséllyel indul a Grand Slamért. Ugyan nem egy éven belüli Grand Slam lenne, de megnyerhetné egymás után a négy legnagyobb tornát. Elkövet azonban egy nagy hibát. Vállalom és leírom: egy jó nagy hülyeséget. Ez volt talán az egyetlen alkalom, amikor az általam Rafában oly nagyon csodált tűz jobb lett volna, ha kevésbé lángol. A 2011-es év első hetében Dohában játszik felvezető tornát nemcsak egyesben, de párosban is. Ez jó lenne,  hisz kell a ritmus, kellenek a meccsek. De nem lázasan. Rafa egész héten lázas betegséggel küszködik, de rendíthetetlenül játszik. Sápadt, rossz rá nézni, de ő játszik. Egyesben az elődöntőben búcsúzik ugyan, de párosban egyenesen megnyeri a Tornát jó barátja, Marc Lopez oldalán.

Egy héttel később elkezdődik az Ausztrál Open, az a Grand Slam Torna, melyet Rafa már 2009-ben megnyert, vagyis nemhogy nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak a Grand Slam teljesítése, de talán az utóbbi évtizedekben soha senki nem állt még ilyen közel ahhoz, hogy megvalósítsa. Az első fordulókban ezúttal könnyebb ellenfelek jönnek, de sajnos Rafael Nadal sápadtan, beesett arccal játszik. Beteg. Így is eljut a negyeddöntőig, ahol ráadásul meg is sérül, pedig honfitársa, David Ferrer több, mint verhető ellenfél. Mégis sima 3 szettben kap ki tőle. Könnyek között búcsúzik a Tornától és mindannyian szegényebbek leszünk egy álommal. Nem lett meg a Rafa Slam… 

A Tornát végül Novak Djokovic nyerte Andy Murray ellen és ezt most nemcsak a történelmi hűség kedvéért jegyezzük meg. Novak Djokovic, aki a megelőző év decemberében megnyerte a Davis Kupát (csapattársaival egyetemben) Szerbiának, 2011-ben elfelejt ugyanis kikapni…

Rafa március elején már játszik a Davis Kupában, a sérülése tehát nem okozott hosszabb kényszerpihenőt. Megkezdődik a tavaszi kemény-pályás szezon Indian Wellsben és Rafa el is jut a döntőbe. Korábban már kétszer megnyerte a Tornát, bizakodva várhatja tehát a döntőt Novak Djokovic ellen. Aki időközben megnyert egy Tornát Dubaiban, többek között Federert is legyőzve, így még mindig veretlen. Rafa hozza az első szettet, talán ez lehet Djokovic első veresége. De nem lesz. Fordít a szerb és besöpri a győzelmet. A következő állomás Miami, a forgatókönyv ugyanaz, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Rafa még sohasem nyert Miamiban. A döntő ugyanúgy kezdődik, mint két héttel korábban, vagyis Rafáé az első szett. Djoko fordít és a döntő szettet 7:6-ra hozza. Egyre nő a döbbenet. Igen, ez a jó szó, a döbbenet. Nole veretlen, Rafa immár két döntőt veszít ellene, mindkétszer végig rendkívül ideges a mérkőzések során. De akar, ahogy akarni szokott. Ahogy más nem akarja. Vagy legalábbis ez idáig nem akarta. Djokovic elképesztő. 

A Tour átköltözik Európába, jönnek a salakos versenyek, na majd most. Mondjuk mi drukkerek és mondják a szakértők is. Rafa a Roland Garrosig két tornát nyer salakon. Egyet Monte-Carlóban, egyet Barcelonában. A hercegségben hetedszer, a katalán fővárosban hatodszor diadalmaskodik. Soha korábban nem fordult elő, hogy egyetlen játékos hétszer egymás után megnyerje ugyanazt a Tornát. Rafának ez is sikerült. Kisebb szépséghiba, hogy 2011-ben ezeken a tornákon nem játszott Novak Djokovic… Ehelyett Belgrádban vitézkedett. Vagyis tornát nyert otthon, salakon. Veretlen.

Így érkezünk el a salakos, kötelező ATP 1000-es versenyekhez, először jön Madrid, majd Róma. A madridi tornát 2009 óta játsszák salakon, természetesen Rafa a címvédő. Nincs kérdés, a döntő szereposztását akár előre kioszthattuk volna: Rafael Nadal vs. Novak Djokovic. Ekkor már egyre inkább úgy tűnik: Novak Djokovic eldöntötte, hogy soha többet nem kap ki. A döntőt 7:5, 6:4 arányban húzza be, már döntő szett sincs. Pedig immár salakon játszanak. A dráma, természetesen Rafael Nadal és elkötelezett hívei szemszögéből, még tovább fokozódik az Örök Városban. Rafa a Torna ötszörös bajnoka, Rómába is címvédőként érkezik. És Trófea nélkül távozik. Talán egyik legdrámaibb döntőjét vívja Nole ellen, annyira küzd, annyira akar, de már szurkolóként is kínszenvedés nézni az erőtelen próbálkozást. Gondoljunk bele, mit élhetett akkor át ő… Sima két szettes vereség (4:6, 4:6) a vége.

Úgy tűnik Nole megállíthatatlan. Lassan a többiek is elhiszik, hogy nem lehet megverni. Vajon, tényleg elhiszik?

Talán vannak ketten, akik nem. Minden idők (egyik) legnagyobb tenisz rivalizálásának résztvevői, Rafael Nadal és Roger Federer. Ki kaphat-e Rafa a Roland Garroson? Megverheti-e Roger Djokot az elődöntőben? Csak ez a két kérdés izgat mindenkit. Rafa álomszépen játszik a korábban őt a Garroson egyetlenként legyőző Robin Söderling ellen. Nincs kérdés: Rafael Nadal ott lesz a döntőben. De vajon ott lesz-e Novak Djokovic is? Novak elismerten kiváló salakjátékos, bár nehéz lenne azt (ki)mondani, hogy salakon jobb, mint Federer, elődöntőjük minden idők egyik legjobb elődöntője a Garroson. Az Összecsapás. Melyet végül Roger nyer meg. Novak veretlensége megszakad tehát, zsinórban megnyert 43 mérkőzést követően. A döntőt Rafa ezúttal 4 szettben nyeri Roger ellen. Ezzel immár tíz Grand Slam győzelemnél tart.

Bár gyakorlatilag (leszámítva a két januári tornát), az első félévben minden tornáján, ahol elindul, el is jut a döntőig, egyre inkább érződik Djokovic fölénye és kezdik Rafa évét eredménytelennek tekinteni. Még egyszer hangsúlyozom, egy olyan félév után, ahol gyakorlatilag, ha egészséges, minden tornán döntős. Hát, van az a mérce, ami, ha jó magasan van is, néha mégis alacsonynak látszik. Bár 2011-ben van még további három döntője, köztük a két GS Torna, vagyis Wimbledon és a US Open, tornát már nem nyer. Londonban és New Yorkban természetesen (természetesen??) Novak Djokovic veri meg, mind a kétszer 4 szettben. Tokióban Andy Murraytől kap ki némileg váratlanul, miután a skót a fináléban egy 6:0-ás döntő szettel “lepi meg” Rafát. Rafa nem erre számított, ez egészen bizonyos, ugyanis a döntő után viselt, előre nyomtatott pólója az “Everyday is a chance for Victory”, vagyis “Mindennap egy esély a Győzelemre” felirattal inkább illett volna arra, aki a Trófeát tartotta…

Mindezek után talán nem csoda vagy éppenséggel mégis jó nagy meglepetés, hogy az év végi Mesterek Tornáján sem Rafa, sem Djoko nem jut túl a csoportmérkőzéseken. Van tehát remény, hogy ők is csak emberek .

Novak a világelsőséget wimbledoni győzelmét követően, 2011. július 4-én vette át Rafától. A 2011-es év nem elhanyagolható mérlege még, hogy az évet meghatározó Nadal-Djokovic, Djokovic-Nadal párharcnak 6:0 lett a vége. Novak Djokovic javára. Ekkor már nem az volt a kérdés a tenisz világában, hogy Rafael Nadal mikor nyer újra Grand Slam finálét, mikor lesz újra világelső vagy éppen, hogy Roger Federer nyer-e még Grand Slam-et, netán Andy Murray nyer-e valaha egyáltalán Grand Slam-et, hanem egyértelműen, nemcsak kimondatlanul, de kimondva is azt a kérdést tette fel mindenki: vajon Rafael Nadal le tudja-e még győzni Novak Djokovicot.

2012: új év, új remények és a régi tornák, a régi ellenfelek. Egy valóban történelmi Ausztrál Open. Hosszú ideje úgy emlegetik már őket, hogy a nagy négyes, “The Big Four”. Külön kaszt a teniszben. Roger Federer, Rafael Nadal, Novak Djokovic, Andy Murray. Vagyis a Svájci, a Spanyol, a Szerb és a Skót. Vitathatatlanul a négy legjobb teniszjátékos. Mégis nem mindig adatik meg, hogy a négy legjobb legyen egy Grand Slam Torna két elődöntőjének, négy résztvevője. Ezúttal így esik, ráadásul Rafael Nadal Roger Federer, Novak Djokovic pedig Andy Murray ellen száll majd harcba. Ez minden teniszdrukker álma. A legjobbak egymás ellen. Rafa és Roger, a jó öreg klasszikus, Djoko és Murray, kicsit még a (nem is olyan távoli) jövő. Két feledhetetlen mérkőzés, összesen kilenc órányi valódi tenisz, igazi férfias küzdelem. Nem kérdés, hogy a döntő egyik résztvevője Rafael Nadal lesz. De vajon ki lesz a másik? Andy Murray ugyanis majdnem 5 órás 5 szettes igazi harcra kényszeríti Novak Djokovicot. De az ő ideje akkor még nem érkezett el. A szerb világelső megnyeri a csatát és így immár zsinórban a harmadik Grand Slam fináléban csap össze Rafael Nadallal.

De milyen finálé is volt az! Miután 5 óra és 53 perc elteltével győztest hirdettek, a két finalista olyan fáradt volt, hogy a díjátadó ceremónia alatt széket kellett hozni nekik. Igazi, nemes küzdelem volt. Természetesen 5 szettben dőlt el a finálé, ahol a döntő szettben Rafa brék-előnnyel 4:2-re is vezetett már. És talán akkor, hosszú hónapok óta először Rafael Nadal egy röpke pillanatra elhitte, hogy legyőzheti Novak Djokovicot, hogy megnyerheti azt a mérkőzést. Ki ne értené meg? Ki ne gondolta volna így? És mégsem így történt. Talán egy fonák egyenes, egy jelentéktelennek tűnő szituációban. Bárki beütötte volna. Bárki. De lehet, hogy Rafa éppen abban a pillanatban gondolt arra, amire egy teniszmérkőzésen sosem szabad. Innen már megnyerem. És az ütést elrontotta. Djokovic pedig megfordította. Az állás immár 0:7. Mégis, Rafa rengeteget profitált a mérkőzésből. Látni is lehetett és ő maga meg is erősítette: most már sokkal közelebb van, most már újból legyőzi majd.

Legközelebb Indian Wellsben látjuk, ahol az elődöntőben Rogertől kap ki. Miamiban is eljut az elődöntőig, de nem tud kiállni Andy Murray ellen. Megint a térde. Ekkor még azt gondoljuk, nincsen nagyobb baj. Egy darabig úgyis tűnik: jól gondoljuk. Indul a salak-pályás szezon, Rafa visszatér Monte-Carlóba. A Tornára, ahol még soha senki nem tudta legyőzni. Ahányszor elindult, annyiszor nyert. Most éppen a nyolcadik címére hajt. A döntőben ki más, mint a világelső Novak Djokovic vár rá. És végre megtörik a jég, zsinórban elszenvedett hét döntőbeli vereség után Rafa legyőzi a szerbet. Ahogy mondta, ahogy ígérte: most már újra le tudom győzni. És megteszi Rómában is, egy hónappal később. Közte nyer még, a változatosság kedvéért hetedszer, Barcelonában. A kissé botrányosra sikeredett madridi 1000-es Tornán mind a ketten idő előtt búcsúznak, mert a világ két legjobb játékosa nem hajlandó csúszni-mászni a némi túlzással életveszélyesre és túlzás nélkül nevetségesen kékre sikerült salakon. Meg is “fenyegetik” a Torna rendezőit, hogy eszük ágában sem lesz játszani 2013-ban, ha marad a kék salak. Nem nehéz kitalálni, milyen salakon játszották a Tornát egy évvel később.

Köszönhetően két, salakon megnyert Djoko elleni döntőjének, valamint korábban megszerzett hat Roland Garros címének, első számú esélyesként érkezik Párizsba. Úgy tűnik a történelem részben ismétli önmagát. Djoko menetelését az elődöntőben ismét Roger próbálja megállítani, de ezúttal már nem sikerült neki. Létrejön az álomdöntő, vagyis Rafa ezúttal (is) Novak ellen bizonyíthat. A döntőt egyáltalán nem ideális körülmények között, két napon át játsszák. Az eső miatt. De Novaknak volt esélye. Ez nagyon nagy dolog, mert az az igazság, hogy Rafa ellen, a Garros döntőjében még soha senkinek nem volt semmilyen esélye. Novak nyert egy szettet ellene. Ezen a Garroson ez is csak neki sikerült. Ráadásul Djokovic nem akármiért érkezett a francia fővárosba. Nem pusztán az általa még soha meg nem nyert Roland Garros Trófeát, a Muskétások Kupáját kívánta megszerezni, de zsinórban negyedik GS győzelmére készült, vagyis ezúttal mondhatjuk úgy, hogy a Novak Slam-re… Nem jött össze neki sem. Rafa tehát immár tényleg történelmi, (soha senki még…blablabla) hetedik győzelmét aratja a Roland Garroson és egyben begyűjti 11. Grand Slam Trófeáját. 

Csoda, hogy elmegy Halléba, de ott van és negyeddöntőzik. Jól kezd Wimbledonban, a 2. forduló azonban igazi drámát hoz a számára. Kikap egy olyan cseh játékostól, aki se előtte, se azóta semmi jelentőset nem mutatott a teniszpályákon. Természetesen 5 szett volt a meccs, Rafa nem adta csak úgy magát. Egyértelmű volt, hogy nincs tökéletes fizikai állapotban, de még egyértelműbb volt, hogy Rosol olyan teniszt játszott ellene, amit csak nagyon kevesek enged(het)nek meg maguknak Rafael Nadallal szemben. Kockáztatott és bejött.

Nem mondom, hogy nem ért sokként bennünket a kiesése, de el kell fogadnunk, hogy ez bárkivel előfordulhat, aki sportolónak áll. Az igazi döbbenet azonban csak ezután következett. Rafa, aki már hivatalosan is a Spanyol Nemzeti Csapat zászlóvivőjének számított a 2012-es Londoni Olimpián, visszalép a Játékoktól. Ismerve elkötelezettségét országa és saját sportága iránt, nem kérdés, hogy baj van. Valami baj van Rafael Nadallal. Vagy leginkább a térdével.

Visszalép az amerikai kemény-pályás tornáktól és még rémisztőbb, amikor bejelenti, hogy nem indul a US Openen sem. Szeptemberben már csak 4. a világranglistán. Jönnek-mennek a hírek, pontosan senki sem tudja, mi is a helyzet Rafa térdével. Vagy Rafával. Nem tudjuk, hogy megnyugtatásnak szánta-e vagy sem, félig mondta komolyan vagy teljesen, de Roger Federer kijelenti: “akkor már én is aggódni fogok, ha Rafa visszalép az Ausztrál Opentől”. És Rafa bizony visszalép az Ausztrál Opentől.

Most már nemcsak Roger, de mindenki kezdhet aggódni. A kérdés immár úgy hangzik:  vajon lehet-e még Rafael Nadalból egyáltalán teniszjátékos? Nem világelső, nem Grand Slam tornagyőztes, nem tornagyőztes, hanem egyenesen teniszjátékos. Profi sportoló.  

2013. február 6-a Chile, Vina del Mar. Tegye a szívére a kezét és vallja be őszintén mindenki, hogy hallott-e már erről a chilei városról korábban? Vagy ha hallott is, megjegyezte-e magának? Aligha hiszem. Fura leírni, de ma minden valamirevaló Rafa drukker nemcsak ismeri, de szereti is ezt a várost. Itt kaptuk ugyanis az első reménysugarat, hogy a “vajon lehet-e még Rafael Nadalból egyáltalán teniszjátékos” kérdésre pozitív választ adhatunk. Hét hónapja nem láttuk akkor, hét hónapja nem tudtuk mi lesz vele, hét hónapja néztük úgy a versenyeket, hogy éreztük: nélküle ez nem ugyanaz. Vina del Mar tehát az első helyszín, magyar idő szerint késő éjjel kezdődnek a meccsek, de kit érdekel. Fent vagyunk, drukkolunk és hiszünk. És azonnal mindent akarunk. És nekünk természetes, hogy Rafael Nadal döntőt játszik. Pedig, dehogy természetes. Utólag bevallom, mindezek ellenére ma sem értem, hogy azt a döntőt Zeballos ellen hogyan veszítette el, de végül elveszítette. Szerintem Zeballos ma sem hiszi, hogy ott végül ő nyert. 

De legalább Rafael Nadal visszatért. A következő állomás Brazília, Sao Paulo, Rafa döntős, Rafa győz. A Király visszatért, mondja máris mindenki. Még mindig február, már Mexikó, Acapulco, salak, Rafa döntős, Rafa győz. Jó, jó, de hát ez mégiscsak salak, jönnek az ellenérvek. Mert ilyen nem is létezik. Pláne nem teniszben. Kihagysz hét hónapot, visszajössz és három tornából három döntőt játszol, kettőt meg is nyersz. Mi ez? Na majd az amerikai kemény-pályás versenyeken…

Rafa elindul Indian Wellsben és Rafa döntős, Rafa győz. Már a 22. Masters Győzelemnél tart. Akkor. Miami-t ugyan kihagyja, de Európában ő is újra a fedélzeten. Kimondani is félelmetes, nyolcszoros bajnokként érkezik a Monacoi Hercegségbe. Döntőt játszik itt is, de – ekkor már szinte azt mondhatjuk, hogy némi meglepetésre – 2 szettben kikap. Igen, Djokovictól.

Innentől kezdve azonban nincs megállás. Barcelona, Madrid (vörös salakon), Róma, Rafa döntős, Rafa győz. Jön Párizs és jön a Garros. Ő azt mondja, a világelső Djokovic az esélyes, Djoko azt mondja, Rafa az esélyes. Ezúttal a döntőt az elődöntőben vívják. Rafa ugyanis csak a 3. számú kiemelt, így nem volt mit tenni, a világelsővel már az elődöntőben meg kellett küzdeni. Elég ide írni az eredményt, döntő szett 9:7. Rafának. Hát ez egy ilyen mérkőzés volt. A döntő már formalitás David Ferrer ellen. Rafael Nadal a Roland Garros nyolcszoros bajnoka, tizenkétszeres Grand Slam győztes teniszjátékos.

Nem egészen öt hónap alatt kilenc tornán indul, kilenc döntőt játszik, hét tornát nyer meg. Nincs mit mondani. Nincs miről beszélni. Már ekkor ő a legjobb. És mégis az 1. fordulóban kipottyan Wimbledonban. Rettegünk. Vajon megint megsérült? De nem, csak kiesett. Sokadszor írom, ilyenkor érezzük, hogy igen, ő is ember. Sportoló. Néha nyersz, néha veszítesz, ilyen a sport, ahogy ő szokta mondani. Igaz, nála érdemes az arányt is megnézni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Rafa távollétében Andy Murray emelhette magasba a Wimbledoni Serleget. Szép volt Andy! ).

Rafának tehát egy jó hónapja van pihenni, mielőtt megint lenyűgöz bennünket. Mondhatnám, hogy senki nem hisz a szemének, de nem lenne az fair a világ valaha volt (egyik) legnagyobb teniszezőjével, az akarat bajnokával szemben. Mert Rafa kemény-pályán is verhetetlennek bizonyul. Nyer Montreál-ban és Cincinnati-ben is, legyőzve közben hol Federert, hol Djokovicot. Huszonhat Masters győzelemnél tart. Aki látta, tudta: a US Openen nem nyerhet más, csakis ő. Annyira eltökélt, annyira boldog attól, hogy játszhat, hogy visszatért. Ahogy visszatért. Emlékeztet a 2010-es Rafael Nadalra, vagyis minden idők legjobb Rafael Nadaljára. A döntőben ismét Novak Djokovic kénytelen fejet hajtani előtte.

Már az sem tűnik lehetetlennek, hogy harmadszor is világelső legyen. És egy hónappal 13. GS győzelmének begyűjtése után, vagyis 2013. október 7-én az ő nevével kezdődik a világranglista. Csak ámulunk és bámulunk. Még mi is. Pedig mi igazán tudjuk: ki Rafael Nadal. Az ember, aki sohasem adja fel.

Az év további részében még kétszer csap össze Novak Djokoviccsal, a pekingi és az év végi Mesterek Tornája döntőjében, ekkor már kikap tőle. Nem hiszem, hogy bánja 10 tornagyőzelemmel, közte 5 Masters és 2 GS trófeával, valamint az év végi világelsőséggel a háta mögött.

Ez volt minden idők legelképesztőbb visszatérése. Csak tanulhatunk belőle, csak tanulhatunk tőle. Hiszen ő nem áll meg. Mindig jobb és jobb akar lenni és hiszi, hogy a csúcsról is van feljebb. 2014 (egyik) első ATP tornájának győztesét (Dohában) Rafael Nadalnak hívják…