Győzelemre született...

Írta: Farkas Anett

Pécs, 2020. február 3. napján

Amikor Rafa 2019 szeptemberében megnyerte 19., igen Tizenkilencedik Grand Slam Trófeáját, nem gondoltam volna, hogy 2020 februárja lesz, mire írok is róla. Valahogy mégis így alakult…

És ha már így alakult, vegyük sorra az elmúlt bő hét hónap történéseit, mi is történt Rafael Nadallal a 12., igen, a Tizenkettedik Roland Garros győzelme óta... Azt még szépen megünnepeltem/megünnepeltük a „Csak egy maradhat” című írásommal, ám azóta hiába vártátok (remélem vártátok), hogy újra és újra szavakba öntsem ennek a páratlan sportkarriernek újabb és újabb állomásait. Pedig lett volna miről írni, kezdjük talán Wimbledonnal…

Rafa a hozzámérten nem túl sikeres tavaszi szezont követően megszerzett újabb történelmi sikerét ünnepelve akár el is kényelmesedhetett volna, de szerencsére nem így történt. Mert ő mindig újra és újra kezdi, ő mindig újra és újra megpróbálja. Szóval a Tenisz Szentélye, a zöld gyep, ahol 2019-ben Rafa felvezető Torna nélkül is esélyesnek számít. És esélyes is. Rögtön a második fordulóban azonban Nick Kyrgios vár rá, akivel még februárban Acapulco-ban vívott, parázshangulatú vesztes mérkőzése folytán ez az összecsapás valamiféle visszavágónak számít, és azzá is alakul. Rafa azonban állja a sarat és négy szettben intézi el a nagyszájú és nagy arcú ausztrált... Az elődöntőben azonban egy újabb, kvázi visszavágó következik, ezúttal a Roland Garros elődöntőjének párosítása ismétlődik meg és bár nekem meggyőződésem, hogy Rafa ezúttal is nyerni fog, végül Federer jut döntőbe, ahol egy szenzációs fináléban meccslabdáról kap ki Djokovic-tól. 

Nadal, Federer, Djokovic… A Nagy Hármas, "The Big Three", ahogy mostanában nevezik őket, és én lassan kezdek beletörődni, hogy Andy Murray már a statisztikákban sem számít, elmúlt a Nagy Négyes korszaka, be kell érni velük…  Végül azonban a Wimbledont követő pár hónapot mégis egy negyedik név uralja majd. Medvedev, az orosz fiatal, a „next gen” látszólag legjelentéktelenebb, kissé idegbeteg figurája olyannyira összekapja magát, hogy nemcsak az amerikai, de az ázsiai kemény-pályás tornákon is, ahol elindul, eljut a döntőbe… Ezalatt Rafával kétszer találkozik és legnagyobb örömünkre mind a kétszer ki is kap tőle.

Wimbledon után Rafa először a kanadai ATP 1000-es tornán játszik, ezúttal Montreál a helyszín, ahol megvédi 2018-as torontói elsőségét, egyben megszerzi rekordnak számító 35., igen Harmincötödik Masters Trófeáját. A döntőben tehát Medvedev-et győzi le, 6:3, 6:0 arányban… Fontos ezt megemlíteni, mert ki gondolta volna, hogy közel egy hónap múltán újra találkoznak, egy ennél is fontosabb fináléban… Pedig megtörténik. Nyilván nem azon vagyunk meglepődve, hogy Rafa újabb US Open döntőt abszolvál, hiszen mi egyenesen erre számítunk, mi, akik ezért ülünk le délután 5-kor a képernyő elé, hogy aztán hajnalig fel se álljunk onnan és tesszük ezt napról napra két kemény héten át, de el sem tudjuk képzelni, hogy ne ezt csináljuk, szóval mi ezt várjuk Rafael Nadaltól…

Már az elődöntők párosítása is meglepetésszerűen hat ránk, Rafa Berrettinivel, Medvedev Dimitrovval mérkőzik, Federer és Djokovic valahol út közben elhullottak, akarom mondani kiestek a Torna megelőző szakaszában… Nem volt kérdés ki nyeri ezt a US Open-t, de amit a döntő második felében át kellett élnünk, nos arra nemcsak hogy nem számítottunk, de egyáltalán nem is vágytunk… Rafa két szettes előnyben volt (7:5, 6:3) és számomra semmi sem utalt arra, hogy az orosz legény fogja magát és jól megtáltosodik… Mitől is táltosodna??!! Hiszen már ekkor is mindenki arról beszél, hogy a látványra sem túl acélos fizikummal rendelkező Daniil mostanra hullafáradt, augusztus eleje óta egyfolytában játszik és játszik, döntőbe jut és döntőbe jut… Ráadásul az Eurosport stúdiójában a döntő előtt éppen szakértő Ivan Lendl, aki az egész két hét alatt nagyszerűen hívta fel a figyelmet apróságokra, valóban tenisz szakmai dolgokra, őrülten jó agya van az egészhez, szóval Ivan Lendl is azt mondja, Medvedev nem nyerhet, nincs ugyanis neki mivel nyernie Rafa ellen. Addig sem gondoltam mást, ettől kezdve pedig nyugodtan dőltem hátra… Ivan is megmondta!

Ha tudtam volna, mi is vár még rám… Mi is vár még ránk… szóval minden nagyon jól indult, minden Ivant és minket igazol, jöhet a harmadik szett és jöhet a 19. Grand Slam győzelem… De aztán nem egészen így történt. Az orosz csak ütött és ütött, és elment a harmadik szett, és elment a negyedik is (5:7, 4:6)… Nem hittem a szememnek, de persze bíztam Rafában, az nem lehet, hogy ezt kiengedi a kezéből, se Federer, se Djokovic, se Wawrinka nem áll a háló túlsó oldalán, ez csak egy fiatal orosz srác, az lehetetlen, hogy ha már „next gen”, akkor ne Thiem, ne Zverev vagy ne Tsitsipas legyen majd közülük az első… Aztán kezdtek jól alakulni a dolgok a döntő szettben, Rafa 5:2-nél a meccsért szervál… És elbukja. Most már én is kezdek komolyan ideges lenni. Közben lenyűgözve bámulom a csapatát és a családját a boxban, csoda, hogy el nem ájulnak… Menyasszonya, azóta felesége, Maria is egyemberként üvölti a tömeggel, hogy „Vamos Rafa”! Vamos Rafa! Zúg a „Vamos Rafa”! Az orosz nem tágít, nem fárad, egyenesen azt veszi a fejébe, hogy nyerni fog… Ezt érzem. Ám Rafa végül állja a sarat és másodszor már kiszerválja a mérkőzést, 6:4 ide... Megvan a negyedik US Open bajnoki cím és megvan a tizenkilencedik Grand Slam Trófea. Utólag Rafa is elismeri, hogy még annál is nehezebb volt, mint amilyennek látszott...

De nincs megállás, menni kell tovább. Ezúttal a Laver Kupának ismét Európa ad otthont, ismét összeáll a Federer - Nadal álomkettős, legalábbis mindketten erősítik a Team Europe-ot, vagyis Európa csapatát. A Laver Cup 2017-ben Prágában indult, egészen felejthetetlen élményekkel, hogy aztán 2018-ban Chicago-ban folytatódjon (itt Rafa nem játszott), majd a szabályoknak megfelelően ismét visszatérjen Európába, ráadásul a svájci Genf-be, a siker máris garantált. Idén egyébként Boston lesz a helyszín, csak a tények kedvéért írom. Minden eddigi Laver Kupát Európa csapata nyerte a Világot képviselő csapat ellen, tavaly sem volt ez másként. Borg és McEnroe, a tökéletes csapatkapitányok. Nadal, Federer, Thiem, Zverev, Tsitsipas, Fognini és Bautista-Agut az európai oldalon. Csak azért nem sorolom fel, kik játszottak a másik csapatban, mert nem is fontos igazán. Nekünk az volt a lényeges, vagy mondjam úgy, személy szerint nekem az számított, mi történik az Európai Csapatban: összeáll-e megint a Nadal/Federer duó és vajon "kibékül-e" Sascha és Stefanos? Szerencsére az Eurosport rengeteg műsorórát szentel az eseménynek, így nem maradunk le semmiről, és a péntek-szombat-vasárnapot naná, hogy a képernyő előtt töltjük. Nem is beszélve azokról, akik a helyszínen szurkolnak. 

Mindenesetre úgy alakul, hogy ezen a Tornán Stefanos Tsitsipas szeretnék lenni... Olyan szerencsés az ifjú görög, hogy pályára léphet Rafael Nadal és Roger Federer oldalán is. Izgul is rendesen. Ennek persze ára van, hiszen így az álomduó nem játszik, mert Rafa úgy dönt, hogy a szombati egyes és páros mérkőzésen kívül többet már nem vállal, Roger lecsúszik Rafáról, a görögnek meg minden álma valóra válik. Már a kezdetektől látható ugyanis, hogy Rafa valamiféle kéz-sérüléssel küzd, és így végül kevesebbet játszik, de biztat, drukkol, tanácsot ad, ha arra van szükség, rendesen. A három nap alatt csodálatos mérkőzések, kedves, megható és vicces jelenetek tömkelege zúdul ránk, a fiatalok is feloldódnak, Stef és Sascha "hivatalosan" is újra jóban vannak, vagy inkább mondjuk úgy, végre megismerték egymást annyira, hogy ezentúl nem kell a sajtótájékoztatókon üzengetni egymásnak és feszkósabbnál feszkósabb meccseket játszani, hanem csak olyan felnőttesen: nyomjuk, mostantól a tenisz a lényeg... hahaha! Summa summarum: imádtam ezt a Laver Kupát is, akárcsak az első prágait, fantasztikus élménnyel gazdagodtunk mindannyian.

Ekkorra már nemcsak napvilágot látott, de megerősítést is nyert a hír, miszerint Rafa és kedvese, Maria (avagy Méri) október 19-én (végre) házasságot kötnek. Mentek a találgatások, ki lesz ott és ki nem, sőt, mi lesz ott és mi nem... Hol lesz egyáltalán, mennyibe kerül és a többi. Pedig csak egyetlen dolog számít igazán, hogy két ilyen csodálatos ember bő tizenöt éve egymásra talált és azóta is együtt vannak szerelemben, boldogságban, szép és nehezebb időkben egyaránt. Mi mindenen mentek már át együtt, mi mindent köszönhetnek egymásnak. Ritkán látni két ennyire kívül-belül gyönyörű embert, ilyen jószívű, szerény, alázatos, a végtelenségig kedves párt. Nem lehet nem szeretni őket. Hiszem is meg nem is, amit a bulvársajtó a várható felhajtásról ír, mert nem ez illik hozzájuk. Nem így ismertük meg őket az elmúlt lassan másfél évtized folyamán. Eljön a nagy nap és óráról órára igazolódik be, hogy esküvőjük is hozzájuk méltó, visszafogott, ám roppant elegáns, felhajtásoktól mentes, mégis tulajdonképpen Rafa (általa természetesen egyáltalán nem óhajtott, de mégis kivívott) státuszához illő. Tűkön ülve várjuk a fotókat, ám Rafa kérését tiszteletben tartva gyakorlatilag szinte semmi nem szivárog ki az eseményről, mígnem Rafa, ez a drága ember végül megkönyörül rajtunk és másnap nyilvánosságra hoznak két fotót az ifjú párról.

Pont olyanok, ahogy elképzeltük. Elegánsak, ám visszafogottak a végsőkig, hiszen nincsen szükségük a külcsínre azoknak, akikből a belbecs sugárzik. És ők sugároznak. Olyan ritka, hogy két emberen ilyen erős összetartozás látszik, de rajtuk látszik. Hát persze, hogy könnyekig hatódunk...

Mindez természetesen egyet jelentett azzal, hogy Rafa kihagyta a teljes ázsiai szezont, ám az utolsó etapra, vagyis a Párizsi Masters-re, a Londoni VB-re és a Madridi Davis Kupára ismételten készen áll. A Laver Kupán jelentkező sérülése, és az ebből (valamint nyilván az esküvőből) fakadó kihagyása miatt azonban kissé aggódva vágunk bele mindebbe. Pedig lassan körvonalazódni látszik a lehetőség arra, hogy néhány jó meccsel a háta mögött Rafa világelsőként zárhatja az évet. Ha belegondolunk, hogy tavasszal ott tartott, befejezi az egész szezont és nem játszik már 2019-ben, akkor lássuk be, elég jól álltunk, nem igaz? Párizsban eljut az elődöntőig, de nem tud kiállni Shapovalov ellen, azonban így is 2019. november 4-én átveszi a vezetést a világranglistán a Tornát egyébként megnyerő Novak Djokovic-tól, továbbá londoni szereplése sincs veszélyben.

Itt most tényleg minden meccs számít, minden meccs pontot ér, megy a verseny Djokoviccsal az évvégi világelsőségért. Azonban rosszul indulunk, Rafa ugyanis simán kikapott Zverevtől az első meccsén. Utólag kiderül, nagy kár volt érte. A második körben ki más, mint Medvedev jött, ahol kiélezett meccsen végül ismét Rafa nyert. Úgy állhat oda az utolsó, csoportbeli meccsére, hogy vajmi kevés esélye van a továbbjutásra, mert nincs már kezében a sorsa. Le kell győzni persze a már elődöntős Tsitsipast és bizakodni abban, hogy Medvedev megveri Zverevet, erre azonban nem sok esély látszik... Medvedev ugyanis már nem juthat tovább, de győzelmével kiejtheti Zverevet... Hogy is fogalmazzak? Nem túl életszerű... Oroszok egymás közt, barátok egymás közt... Persze, hogy Sascha nyer és jut ezáltal elődöntőbe. Rafa, ha három szettben is, de megveri Stefanost, akit - mint utólag kiderül - ezen a Tornán csak Rafa tudott legyőzni végül, ő lesz ugyanis a világbajnok... Gratulálunk Stefanos! 

Parádés meccseket hozott egyébként az általam is csak Világbajnokságnak titulált londoni torna, melyet 2021-től (!) Torinóban rendeznek majd. Már a csoportmeccseken is elképesztő összecsapásokat láthattunk, Dominic Thiem például megverte Federert és Djokovic-ot, a szerb be se jutott az elődöntőbe. Egyrészt a sors furcsa fintora, hogy az osztrák végül elvesztette a döntőt, másrészt - talán részben neki is köszönhetően - Rafa marad az év végi világelső. Ezáltal 33 évesen ő a legidősebb év végi világelső, egyben 2008, 2010, 2013, 2017 után ötödik alkalommal sikerül neki az évet világelsőként zárnia. Lássuk be, csak ámulunk és bámulunk... Pedig még nincs is vége az évnek.

Hátra van még ugyanis a részben megújult formában jelentkező, rengeteg vitát kiváltó Davis Kupa finálé, hol máshol, mint Madridban. Újabb fantasztikus hetet tölthetünk el mi drukkerek igazi tenisz fiesztában. Legyen elég annyi, a Kupát a Rafával felálló Spanyolország nyeri, miközben a Torna során meghal a csapat oszlopos tagjának, Roberto Bautista-Agutnak az édesapja, aki elhagyja a csapatot, majd visszatér a vasárnapi, Kanada elleni végső összecsapásra és segíti győzelemhez a csapatot. Felejthetetlen képeket látunk, ismét könnyek között ünnepelünk. Többszörösen van miért sírnunk, a bánat és az öröm könnyeit egyaránt. Rafa a hét során összesen nyolc mérkőzést játszott, ebből öt egyes mérkőzés volt, úgy nyerte meg mindet, hogy szettet sem veszített. Ez volt Spanyolország hatodik Davis Kupa diadala, egyben a negyedik, amelyben Rafa is érintett volt. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a Tornán ott volt a britekkel Andy Murray, aki csodák csodájára októberben Antwerpenben tornát nyert, ám Madridban csak egy meccs jutott neki, mert ismételten megsérült... Várunk vissza Andy, legyen is akárhogy...).  

Gondoltuk, ideje most már pihenni. Van rá három rövid hetünk. Még Karácsony előtt újra átmegyünk teniszdrukkerbe, úgy adódik ugyanis, hogy a korábban a két ünnep közé eső Abu-Dhabi bemutató tenisztornát kicsivel előrébb hozzák. A döntőbe Rafa és Stefanos jutnak, mióta nincs Andy, nyilván ez a kedvenc párosításom.  És igen, azt szeretem, amikor Rafa nyer, ahogy Abu-Dhabi-ban is tette (6:7, 7:5, 7:6). Remélem sokan láttátok, mert parádés egy mérkőzés volt, mindkét játékos részéről. Jómagam úgy tekintettem rá, mint az új évad első tornájára, mások a 2019-es szezon zárását látták benne. Így vagy úgy, ekkor is rájövünk, tenisz nélkül lehet ugyan élni, de biztosan nem érdemes. 

Talán legyen is ez a mottónk 2020-ra, jóhamar belecsapunk megint. Új év, sőt új évtized köszönt ránk, illő hát, hogy legyen egy vadonatúj Torna is ATP Kupa néven, több ausztrál helyszínnel, a régi tornák színhelyén, mi más, ha nem csapatverseny. Most már úgy belejöttünk, Laver Kupa, Davis Kupa, ATP Kupa. Bevallom őszintén, előtte és az elején is szkeptikus vagyok. Először is roppant sok meccs van, nem lehet mindent nézni, így elsősorban a spanyol és a görög csapatra koncentrálok. Történik itt minden, nem részletezem. Legyen elég annyi, kedvenc huszonéveseim, Stef és Sascha teljesen szétesnek, törnek-zúznak, apukáik szó szerint sírnak a boxban, a padon, Rafát többen is legyőzik, ráadásul ég Ausztrália egy nagy területe, ezáltal komolyan veszélyeztetve a helyszínek egy részét, valamint a rohamosan közelgő Ausztrál Open-t is. A görögök persze hamar kiesnek, várható, hogy Stefanos egyedül nem megy semmire, ám Rafáék végül ott vannak a döntőben. Neki ugyanis van egy olyan társa a Tornán Roberto Bautista-Agut személyében, aki tényleg lenyűgöz bennünket. Minden meccsét megnyeri, levéve ezzel részben a terhet Rafáról, egyben erőt is adva a többieknek. Csodálatos. A döntőt persze a szerbekkel vívják, akik jókora előnnyel érkeznek a fináléba, hiszen végig Sydney-ben játszottak a Tornán, nem úgy mint Rafáék, akik a háromórányi időletolódást jelentő Perth-ből esnek be az utolsó pillanatban és folytathatnám.

Jönnek a károgók, hogy minek Djokoviccsal játszani, úgyis jól kikapunk, és a többi... Minek, minek... Azért, mert ez egy ilyen sport és azért, mert ennek a sportnak a három legnagyobb alakja közül kettő éppen bejutott a döntőbe. Mit tegyünk, hát így alakult... Roberto 1-0-ás előnyhöz juttatja a spanyolokat, ám Rafa valóban kikap Nováktól, de a második szett már igazán reményt keltő. Ekkorra azonban annyira elfárad a másfél hetes fizikai és mentális "hercehurca" következtében, hogy a párost nem vállalja. Jöhet a még mindig gyönyörű Feliciano Lopez és Carreno-Busta kettőse, akár nyerhetnének is. Igazi, kiélezett találkozót vívnak a Djokovic/Troicki duó ellen, de sajnos végül elbuknak. A Kupát Szerbia nyeri, törődjünk bele, minden mégsem lehet a "miénk", de jól jegyezzük meg: csak egy hajszálon múlott...

Hosszú évek óta minden Ausztrál Open előtt nagyon bizakodó voltam, lett légyen Rafa akármilyen formában, szuper vagy gyengébb évvel a háta mögött. Valahogy mindig úgy éreztem, ez itt egy új kezdet, bármi lehet, nyerjük meg! Megnyerjük. És sehogy sem sikerült. Az általam 2010 óta folyamatosan írt "Rafa krónika" számtalan darabjában megfogalmaztam már, miért fáj, mennyire is fáj, hogy sosem jött össze 2009 óta újra... Pedig hány és hány döntőnk volt itt, hány gyakorlatilag megnyert döntő, amit aztán elvesztettünk... Idén nem éreztem, hogy ez Rafa versenye lenne, pedig idén lett volna okom így érezni, talán jobban is, mint néhány korábbi esztendőben. De ettől még fáj... Fáj az az éppenhogy elvesztett negyeddöntő Thiem ellen és fáj, hogy Domi végül elbukott, az utolsó utáni pillanatban, de elbukott a döntőben. Ráadásul győzelmével Djokovic lett ismét a világranglista vezetője, de ez legyen a legnagyobb gondunk, nem igaz? 

Elmúlt, túl vagyunk rajta, ha más haszna nem is volt, talán végül Kyrgios is rájött, ki is Rafael Nadal, akit ezúttal minden idők egyik legnagyobb játékosának, csodálatos bajnoknak nevezett, mielőtt pályára lépett ellene a negyedik fordulóban. Aztán annak rendje és módja szerint jól ki is kapott tőle. Emlékezzünk erre az idei Ausztrál Open-ről és tekintsünk előre 2020-ra. Rafa most pihen és várhatóan Acapulco-ban lép majd újra pályára, ahol tavaly már a 16 között búcsúzott, azon a bizonyos Kyrgios elleni mérkőzésen. Aztán jött a tavasz, aminek a kellős közepén abba akarta hagyni, de nem tette, és egész azt követő 2019-es szereplésével, minden egyes megnyert mérkőzésével, elhódított Trófeájával bebizonyította, hogy Rafal Nadal nem hagyhatja abba, Rafael Nadal nem adhatja fel, mert Rafael Nadal

győzelemre született...