Törvényszerű

Írta: Farkas Anett, 2017. június 11. napján

La Décima 3.0 

“Minden elismerésem Roger Federeré, de engedtessék meg nekem, hogy Rafael Nadal drukkereként, 2005-ös első Roland Garros győzelme óta fanatikus szurkolójaként, most mégis azt mondjam, hogy vérzik a szívem. Hogy fáj ez a vereség, mert lüktet a 2014-es seb. Bennem. Bennetek. És Rafael Nadalban. De tudom jól, hogy lesz gyógyír. Mert ez a Rafael Nadal a 2010-es és a 2013-mas legjobb Rafael Nadalra emlékeztet. És az nekünk 2017-ben nagyon nagy lehetőségeket ígér. 

A 2015 júliusi “Van-e vigasz?” című aktuális, Rafáról szóló írásomban feltett kérdéseimre végre megvan a válasz.

“Vajon meddig keresi Rafael Nadal Rafael Nadalt? Vajon megtalálja-e?”

Megtalálta.”

Így fejeztem be az idei Ausztrál Open döntőjét követő írásomat, és nagyon, de nagyon sokan kérdőjelezték meg az abban foglaltakat. Hogy nem hittek nekem, nem fájt, de hogy nem hittek Rafában sem, nos, az kissé rosszul esett.  Hiszen a Dimitrov ellen megvívott és megnyert elődöntőt követően, egy nem akárhogyan, nem akármilyen tenisszel megnyert elődöntőt követően, számomra nem volt kérdés, mit várhatunk idén Rafától. Hogy mire lesz majd képes az egészséges és roppant motivált Rafael Nadal. 

Rafa először Monte-Carlo-ban bizonyított, tizedszer nyerve meg a Tornát. La Décima 1.0. Lássuk, akkor mit vetítettem előre az idei salakos-szezonra:  

“Mert azt látnunk kell, hogy Rafael Nadal egészséges. Ezt utoljára 2013-ban, igen, 2013-ban mondhattuk el róla úgy, hogy akkor hét hónapos kihagyásból tért vissza és nem játszott annak az évnek az első hónapjában sem, kihagyva többek között az Ausztrál Open-t. Majd onnan lett év végére világelső. Idei teljesítménye már most is nagyon figyelemre méltó, habár a monte-carlói tornát megelőzően három döntőjéből hármat veszített el, így 2017-ben ez az első tornagyőzelme. Nagyon meg lennék lepődve, ha a salak-pályás szezonban túl sok esélyt adna a többieknek. Négy tornája lesz még, jövő héten Barcelona, majd a madridi és a római ezresek és végül a Roland Garros. Jelenleg úgy tűnik, nincsenek is ellenfelei, hiszen az idei év eddigi legjobb játékosa, az Ausztrál Open-t és az amerikai Masterseket megnyerő Roger Federer kihagyja a salak-pályás versenyeket, Novak Djokovics teljesen elveszítette a motivációját, és gyengélkedni látszik a világelső Andy Murray is. Sérült Nishikori Kei, Wawrinka pedig Wawrinka, a többiek ha éppen nagyszerű játékosok is salakon, en bloc nem számítanak igazi kihívónak. Mert ne legyünk kérem tévedésben, a tenisz kereken egy évtizede négy játékosról szól igazán, az úgynevezett nagy négyesről, ami volt, van és nagyon úgy néz ki, hogy egy jó darabig lesz is még. Ehelyütt külön mondok köszönetet Roger Federernek, hogy még mindig nemcsak ütőt fog a kezébe, de úgy játszik, ahogy. Azt gondolom, hogy előbb vagy utóbb, most inkább úgy tűnik, utóbb, de magára talál majd Djokovics is. Andy Murray-t pedig képesnek tartom arra, hogy Rafát megakadályozza abban, hogy az elkövetkező négy versenyéből ne nyerje meg mind a négyet. De képes lesz-e valaki arra, hogy megakadályozza Rafát az újabb és a még  újabb “tizedik” begyűjtésében? Jelenleg úgy látszik, nincs ilyen játékos a Tour-on.”

És valóban nem volt élő ember, aki Rafát megakadályozta volna az újabb és a még újabb “tizedik” begyűjtésében. Apró szépséghibának nevezném, hogy nem találtam el, ki lesz az az egyetlen játékos, aki makulát ejt majd Rafa mégiscsak makulátlannak nevezhető teljesítményén. Dominic Thiem legyőzte ugyan Rafát Rómában, miután Rafa Barcelonában biztosította a La Décima 2.0-át, majd Madridban harmincadik Masters trófeáját gyűjtötte be, ezáltal beérve az élen Novak Djokovicsot, aki szintén harminc Masters Trófea boldog tulajdonosa. Úgy Barcelonában, mind Madridban a fiatal osztrák játékos állt a döntőben a háló másik oldalán, egyszer nagyon, másodszor kicsit kapott ki Rafától. Törvényszerű hát, hogy az újabb összecsapás, ezúttal Rómában és “csak” a negyeddöntőben vereséggel végződött Rafa számára. Állítom, hogy akkor nyerte meg a Roland Garros-t. Abban a pillanatban is úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom. Kapott pár nap plusz pihenőt, és bár gyönyörű Róma, a Foro Italico, nagyon kellemetlen játszani a nem túl jó minőségű salakon, gyakran látni arrafelé bosszankodó teniszjátékosokat. Ráadásul bizonyos értelemben teher az is, ha úgy érkezel egy Grand Slam versenyre, hogy hosszú hetekre, netán hónapokra visszanézve senki sem tudott megverni. Néha a veretlenség pont ugyanakkora hátrány, mint amekkora előny. 

Dominic Thiem. Érdemel ez a nagyon szimpatikus, roppan tehetséges srác pár szót, mert Rafa után ő volt a szezon legjobb salak-pályás játékosa, mégha tornát nem is tudott nyerni. Miután Rafát legyőzte Rómában, nagyon kikapott Novak Djokovicstól az elődöntőben, de sokat tanult belőle. Úgy hozta a Sors(olás), hogy Párizsban jöhetett a visszavágó. Így is, úgy is. Rafa és Thiem ugyanis a 2. kiemelt szerb ágára kerültek… Aki, jelenlegi formáját, kirúgott stábját és minden egyebet tekintetbe véve sem úgy nézett ki, mint egy 2. kiemelt, mint egy címvédő, mint egy favorit. Pedig az volt. Mindezek alapján tulajdonképpen meglepetésre jutott be a negyeddöntőbe. Ahol aztán Dominic Thiem jól megverte. Bár a Torna előtt is amolyan titkos favoritnak, sötét lónak számított a 23 éves osztrák, Novak legyőzésével azonnal Rafa igazi kihívójának, legnagyobb riválisának, lehetséges új grand slam győztesnek kiáltották ki. Csak elfelejtették, hogy Párizs nem Róma, a grand slam nem masters, és mindenek előtt, hogy Novak Djokovics nem Rafael Nadal. Így esett, hogy az akkor még kilencszeres bajnok Rafa megmutatta Dominic Thiem-nek (és persze a világnak), hogy ha ő elindul itt és egészséges, legyőzhetetlen. Törvényszerű. A másik ágon a végső csatát azért, hogy ki legyen majd Rafa újabb áldozata Andy Murray és Stan Wawrinka vívta, végül négy és fél órás “öldöklést” követően a svájcinak jutott a megtisztelő feladat. Nem hiszem, hogy Stan amúgy ne hitt volna abban, hogy esetleg, esetleg valami csoda folytán, ma nyerhet itt. Egészen addig, amíg ki nem lépett a Philippe Chatrier-re… az esély persze nem akkor szállt el, egyszerűen soha nem is volt meg. 

Ismét egy korábbi írásomból idézek, egészen pontosan 2015. május 11-én fogalmaztam így: “Nyakunkon a Roland Garros. Szűk három hónapja már “papírra vetettem” a gondolataimat és feltettem a kérdést, hogy miért is kellene Rafael Nadalnak tizedszer is nyernie a Roland Garros-on. Sokan azt mondták, idő előtt kérdezem. Pedig nem kérdeztem idő előtt. A kérdésem ugyanaz és a válaszom is ugyanaz. Egy kérdés, amely egyáltalán nem arról szól, hogy Rafael Nadal nyerhet-e tizedszer is a Roland Garros-on. Mert arra a válasz, amíg Rafael Nadal teniszezik egy és ugyanaz: naná, hogy nyerhet.”

És most nyert. Tizedszer is. Törvényszerű, ugye? 

Rafa immár tizenöt Grand Slam Trófea birtokosa, ez volt a 73. tornagyőzelme. Gyönyörű válasz mindazoknak, akik a nehéz időkben nem hittek benne. Akik leírták. Akik kígyót-békát kiabáltak rá. Netán vissza is vonultatták. És akik leszóltak bennünket, fanatikus Rafa drukkereket, Rafa igazán elkötelezett rajongóit, hogy milyen oktondiak vagyunk, hogy nem látjuk mi történik, hogy vakok, sőt elvakultak és elfogultak vagyunk, ergo képtelenek a tisztán látásra. És bár lehet, hogy néha becsuktuk a szemünket, de a szívünk mindig nyitva volt… Nem a károgókra hallgattunk, hanem egyrészt a szívünkre, másrészt azokra, akik igazán  tudják mit beszélnek. Nem hagytuk a károgóknak, hogy kioktassanak bennünket, de figyeltünk például Roger Federer szavaira. Aki miután idén harmadszor is megverte Rafát, így beszélt Miami-ban, mondandóját egyenesen Rafához címezve: “Nyakunkon a salakszezon és tudom, hogy hasítani fogsz ott, darabokra szeded a többieket.” Majd a 35 éves bölcsek minden tudásával vissza is lépett a teljes salak-pályás szezontól.  

La Décima 3.0

Nehéz most mit mondani, hát beszéljenek a képek helyettem: