Írta: Farkas Anett, 2015. május 11. napján
Rafael
Nadal tegnap vereséget szenvedett Madridban. Salakon. Egy Masters Torna
döntőjében. És ti most – lássuk be – magatokat sajnáljátok, mert
kikapott a kedvencetek. Pedig ha valakit sajnálni kellene, az Rafael
Nadal. De őt meg minek? Fájt neki? Fájt. És tudom, hogy nektek is fáj…
Mégis
azt mondom, nem lehet, hogy most amikor nem megy neki annyira, nem
értitek meg. Nem fogadjátok el, hogy van ilyen. Pedig van ilyen. Most
kell(ene) neki drukkolni igazán. Olvasom a hozzászólásokat mindenhol és
megdöbbenek, hogy mi mindent “kap” Rafa tőletek. A drukkereitől. Hiszen
lássuk be, kit érdekelnek az ellendrukkerek. Olvasom, hogy rossz (volt)
nézni, hogy így meg úgy játszik vagy leginkább sehogy sem, hogy kikap
Fogninitől vagy éppen hetedik a világranglistán. Hallom, ahogy
felkiáltotok: atyaég, mi lesz így velünk?! Elvették a játékunkat. És ti
sajnáljátok magatokat.
Egy
pillanat alatt felejtitek el, hogy mit ad(ott) nektek ez a Sport, amely a
legszebb, egyben a legkegyetlenebb a világon és mit ad(ott) nektek
Rafael Nadal az elmúlt tíz évben. Mi mindent kaptatok tőle. Hallgattok a
károgókra, pedig egyszerűen csak a szívetekre kellene hallgatnotok:
hogy szeretitek ezt a fiút és drukkoltok neki akkor is, amikor nem nyer.
Vagy nem nyer annyit, netán nem úgy nyer vagy nem ott…
Nyakunkon
a Roland Garros. Szűk három hónapja már “papírra vetettem” a
gondolataimat és feltettem a kérdést, hogy miért is kellene Rafael
Nadalnak tizedszer is nyernie a Roland Garros-on. Sokan azt mondták, idő
előtt kérdezem. Pedig nem kérdeztem idő előtt. A kérdésem ugyanaz és a
válaszom is ugyanaz. Egy kérdés, amely egyáltalán nem arról szól, hogy
Rafael Nadal nyerhet-e tizedszer is a Roland Garros-on. Mert arra a
válasz, amíg Rafael Nadal teniszezik (és addig jó nekünk!) egy és
ugyanaz: naná, hogy nyerhet. A kérdés pusztán annak szimbóluma, hogy mit
számít Rafael Nadal, az Ikon, a Legenda, a Zseni szempontjából, hogy
nyer-e még egyáltalán bármit is. Higgyétek el, semmit nem számít. Még
akkor is, ha neki is fáj minden vereség. Mert fáj. De attól Ő még nem
érdemli meg, hogy azt kapja a drukkereitől, bizonyos drukkereitől, amit most kap.
Könnyű
bárkinek is szurkolni, bárki mellé állni, amikor nyer. Akkor kell
mellette állni igazán, amikor nem nyer. Az elmúlt sok-sok évben egyetlen
egy olyan elveszített fináléja volt, amikor, ha sírtatok, mert sírtatok
(sírtam én is), nem magatokat sajnáltátok, hanem tényleg Őt. És ez volt
ez egyetlen elveszített döntő, amire bizonyosan nem gondoltok úgy,
ahogy most sokan közületek gondolnak a vereségeire. Az idei vereségeire.
Vagy gondolnak egyáltalán Rafael Nadalra. Amiatt az elveszített döntő
miatt sohasem “bántanátok”, amiatt még a károgók és az ellendrukkerek
sem bántják soha. Vereség volt? Vereség. Minden vereségre úgy
gondoljatok, mint arra a 2012-es Ausztrál Open döntőre és higgyétek el,
nektek is jobb lesz tőle. Idéztem már akkori szavait, de olyan szépek és
meghatóak, hogy idézem újra:
“Olyan
meccs volt, ami sírásra késztet. Zsinórban a hetedik vereségem volt
tőle és úgy veszítettem, hogy a lelkemet is kitettem a pályára. Nem
adhattam többet. Megnyertem egy brutális negyedik játszmát és az
ötödikben egyet hibáztam. Ez mindent megváltoztatott. De nem kérhettem
volna többet magamtól. Amikor mindent odaadsz, amid van, nem kérhetsz
többet, nem tudsz többet kérni.”
Rafael
Nadal mindig úgy megy föl a pályára, hogy nyerni akar. Mostanában nem
mindig sikerül. Fáj neki? Fáj. Nektek is fáj. De higgyétek el, ti csak
magatokat sajnáljátok. Pedig nem lenne más “dolgotok”, mint várni minden
egyes mérkőzését, támogatni és örülni annak, hogy egyáltalán játszani
láthatjátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése