Rafa rejtélyes éve: 2014, avagy Ausztrál Opentől Ausztrál Openig

Írta: Farkas Anett, 2015. január 17. napján     

A Rafa sztori harmadik fejezete

 

(Az első rész itt olvasható: https://anetteblog.wordpress.com/tobb-mint-salak-slam/,

a második pedig itt: https://anetteblog.wordpress.com/az-ember-aki-sohasem-adja-fel-avagy-rafael-nadal-igaz-tortenete/).

“Ez volt minden idők legelképesztőbb visszatérése. Csak tanulhatunk belőle, csak tanulhatunk tőle. Hiszen ő nem áll meg. Mindig jobb és jobb akar lenni és hiszi, hogy a csúcsról is van feljebb. 2014 (egyik) első ATP tornájának győztesét (Dohában) Rafael Nadalnak hívják…” – így zártam a történet második részét 2014. január 4-én. Ez volt Rafa pályafutásának 61. tornagyőzelme és azt reméltük, hogy már a következő tornán bezsebeli a hatvankettediket is. Pedig mindannyian tudtuk, hogy a következő megmérettetés nem egyszerűen egy torna, hanem egyenesen egy Grand Slam verseny, ráadásul az Ausztrál Open, amely Rafa pályafutásában már tavaly is az egyik legszebb és az egyik legfájdalmasabb élményt jelentette. Két szélsőséges esemény, pedig döntő volt mind a kettő: a 2009-es döntője és csodálatos győzelme Federer ellen és a 2012-es újabb döntő, ám egy kegyetlen vereség Djokovictól, miután majdnem hat egész órán át vívták a finálét. Ez utóbbiról 2014 legelején, az El Paisnak adott interjújában Rafa így beszélt: 

“Olyan meccs volt, ami sírásra késztet. Zsinórban a hetedik vereségem volt tőle és úgy veszítettem, hogy a lelkemet is kitettem a pályára. Nem adhattam többet. Megnyertem egy brutális negyedik játszmát és az ötödikben egyet hibáztam. Ez mindent megváltoztatott. De nem kérhettem volna többet magamtól. Amikor mindent odaadsz, amid van, nem kérhetsz többet, nem tudsz többet kérni. Úgy hagytam el a pályát, hogy arra gondoltam: legközelebb le fogom győzni őt.” (Ami így is történt – a szerző).      

2014-ben nagy reményekkel vágott hát neki az évnek és az Ausztrál Open-nek. Fantasztikus évet produkált 2013-ban úgy, hogy év elején még nem játszott, tehát utolsó élménye Melbourne-ből az a bizonyos elveszített döntő volt, ő is nagyon nyerni akart tehát. Persze tudom, mindig nagyon nyerni akar. De tavaly igazán úgy tűnt, hogy nyerni is fog. Elsősorban és mindenek előtt azért, mert nagyon jól játszott. Nem is volt kérdés, hogy bejut-e a döntőbe. Bejutott. A döntőben pedig nem Novak Djokovic, hanem az őt búcsúztató Stan Wawrinka várt rá. Mégis, tudjuk mi lett a vége. Nemcsak mi, drukkerek, de Rafa is nehezen dolgozta/dolgozza fel. Akkor, fájdalmunkat enyhítendő, így írtam a döntőről:

“Még el sem kezdődött és már vége volt…

Az Ausztrál Open margójára…

Tudom, hogy fáj. Annyira neki állt ez az Ausztrál Open. Már a legelejétől. És tudom, hogy ezért fáj még jobban. Természetesen Novak Djokovic és drukkerei, látván a világranglista 2. helyezettjének egészen könnyű sorsolását, úgy gondolták: Nole besétál a döntőbe. Talán Nole is úgy gondolta. Tudjuk: nagy küzdő és nagy túlélő a szerb, de ezúttal neki nem sikerült. Jött valaki, aki megverte őt már a legjobb nyolc között, bár ha őszinték akarunk lenni: Stan Wawrinka valójában tavaly győzte le Djokovicot ugyanitt, igaz, akkor még nyerni nem tudott. A háromszoros címvédő, négyszeres bajnok kiesésével végképp mindenki úgy gondolhatta: ez az Ausztrál Open most már Rafáé lesz. Az immáron első számú svájci játékos kiváló teniszével és ezúttal már tiszta fejével még mindig csak kevesen számoltak. Gyakorlatilag ő maga is úgy nyilatkozott a döntő előtt, hogy semmi esélye Rafa ellen, de azért persze meg fogja próbálni… Rafa végig véres, fájdalmas tenyérrel játszott, de ment neki. Hol nagyon (Monfils és Federer ellen), hol kevésbé (Nishikori és Dimitrov ellen), de a hite és az akarata sosem hagyta el. Egészen a döntőig.

Utólag tudjuk csak természetesen, hogy a háta már napok óta fájt, a döntő előtti bemelegítéskor egyre jobban érezte és sajnos a mérkőzésen került a legrosszabb állapotba. Akinek volt már becsípődése, komoly hát és/vagy  derékfájdalma, az tudja (én tudom) milyen fájdalommal jár. Kibírhatatlan.

Nem volt könnyű, de én ma még egyszer megnéztem a döntőt. Hogy lássam is azt, amit tegnap csak éreztem. Vagyis Rafa a meccs elejétől nem mozgott úgy, ahogy ő szokott és ezt a mérkőzést tiszteletből játszotta le. Ezúttal Rafael Nadal úgy jött ki egy döntőre, hogy tudta: vége van, pedig még el sem kezdődött… Ez ő. A játékos, aki az utolsó leheletéig harcol akkor is, ha van esélye és akkor is, ha nincs. Rafa, akinek valójában nincs mit bizonyítani, ismét bizonyított. Emberségből, sportszerűségből, alázatból, tiszteletből, barátságból. “Ez Stan napja” – ahogy Rafa is mondta. És valóban, a tegnapi nap Stanislas Wawrinka nagy napja volt. Tapsoljuk meg és gratuláljunk neki, egyben legyünk büszkék Rafára, mert a taps és a gratuláció neki is jár. 

Stan kezét egy, az ír költő és író Samuel Beckett Előre Vaknyugatnak című művéből származó  idézet borítja, mely tegnap Rafa idézete is volt egy kicsit:

“Ever tried. Ever failed. No matter. Try Again. Fail again. Fail better.”

„Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban.”

Hát így bukott el Rafa immár egy újabb döntőt Melbourne-ben. Kezdhettünk megint izgulni, mi lesz azzal a háttal. Különösen annak tudatában, hogy Rafának februártól kezdve iszonyú mennyiségű megvédendő pontja van, hiszen – némi túlzással – 2013-ban ahol elindult, nyert.

Ám az a bizonyos hatvankettedik trófea nem sokat váratott magára. Rafa február közepén már játszik, méghozzá Rio de Janeiro-ban, természetesen salakon. Produkál egy borzalmas elődöntőt honfitársa, Pablo Andujar ellen, ahol a mérkőzést csak döntő szett tie-breakben 12-10-re tudja megnyerni úgy, hogy ellenfele kétszer is meccslabdához jutott. Nem vagyunk mi ehhez hozzászokva, hogy Rafa, salakon, így, de a döntőben – akkor még – 6:3, 7:6-ra veri a nagyon jó formában lévő Dolgopolov-ot, hogy aztán az év első Masters Tornáján, Indian Wellsben már a 3. fordulóban kikapjon tőle. Miami-ban félelmetes mészárlást rendez az első fordulókban, melynek Hewitt, Istomin és Fognini látják kárát. Raonic ellen három szettre kényszerül, viszont Berdych nem áll ki az elődöntőre, akárcsak Nishikori Djokovic ellen. A fináléban a szerbet azonban már nem tudja megverni, így Djokovic zsinórban harmadik döntőjét nyeri Rafa ellen (6:3, 6:3), Pekinget és a VB döntőt követően. Érdekesség, hogy Rafa Miami-ban négyszer is döntőt játszott (2005, 2008, 2011 és 2014), de nyerni még nem tudott.    

Sokat azért nem bánkódunk, dörzsöljük a tenyerünket, hogy immár Európa és számos salakos torna következik. Ami jó Rafának, az jó nekünk is, gondoltuk. Pedig ha tudtuk volna, mi is vár ránk…  

Április közepén Monte-Carlóban látjuk újra és titkon reménykedünk benne, hogy ami nem sikerült 2013-ban (pedig akkor szinte minden sikerült :) ), az idén majd sikerülni fog. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy megnyerni kilencszer ugyanazt a tornát, egyszerű dolog. Mi sem gondoljuk, de Rafát erre is képesnek tartjuk. Egészen a negyeddöntőig, amikor váratlan vereséget szenved attól a David Ferrertől, aki tíz éve nem verte meg őt salakon. És amúgy is, az elmúlt tíz évben ki verte meg őt egyáltalán salakon… Nagyon, de nagyon kevesen és nagyon, de nagyon kevésszer. Rafa “távollétében” svájci házi-döntőt rendeznek Monte-Carlóban, ám a serleg nem Federernek, hanem Wawrinkának jutott. 

Egyetlen gondolatom volt ekkor és az így szólt: egyszerűen nem lehet egy tornát kilencszer megnyerni. Amikor először kimondtam/leírtam ezt a mondatot, eszembe se jutott, hogy mit is mondtam ezzel. Eszembe se jutott, mert eszembe se juthatott, hogy megkérdőjelezzem Rafael Nadal kilencedik Roland Garros győzelmét. Nem is tettem, pedig hol vagyunk még attól! Rafa újabb vereséget szenved Barcelonában a negyeddöntőben, ezúttal egy újabb honfitárs, Almagro a végállomás, nem is értjük. Madridban visszakapjuk a mi Rafánkat, hiszen ismét döntőt játszik, sőt nyer is. De milyen döntő volt az. Ellenfele a csodálatosan teniszező japán Kei Nishikori, aki leüti a pályáról Rafát. Salakon, a döntőben, Madridban. Amíg meg nem sérül. De megsérül és végül Rafáé a diadal. Ezúttal nem értek egyet Rafa edzőjével, Toni Nadallal, aki utóbb többször is úgy nyilatkozott: az a Trófea Kei-t illette volna. Nem Toni, az Trófea Rafát illette, mert teljesen reménytelen helyzetben, a háta mögött két meglepő salakpályás vereséggel, ebben a döntőben nagyon sokáig nagyon reménytelenül küzdött, de küzdött. Ettől az, ami. Igazi Bajnok.

Jött Róma, ami két dologról marad számunkra emlékezetes: az elődöntőről és a döntőről. Egy olyan elődöntőről, amit, aki látott, nem nagyon felejti el. Akkor már majdnem három éve vártunk arra, hogy végre ismét lássunk egy Nadal – Murray összecsapást. Mert az mindig tenisz-csemege. Ezúttal sem csalatkoztunk. És ezt ezúttal elsősorban Andy Murray-nek köszönhettük. Olyan magas színvonalú teniszt játszott a skót, amihez Rafának is a legjobbjára volt szüksége. A döntő szettben Andy break-előnyben volt és 4:2-re vezetett, de hát Rafael Nadal azért Rafael Nadal, mert képes bárhonnan visszajönni. Nemcsak kiegyenlített, de megfordította az állást és 7-5-re behúzta a harmadik szettet. Készülhetett az immár újabb, Djokovic elleni döntőre. Jól is kezdett, hiszen 6:4-re nyerte az első játszmát és két szettben lezárhatta volna a meccset, ám ez ezúttal sem sikerült. A Trófeát az őt zsinórban negyedszer is megverő Novak Djokovic emelhette magasba.

Így indultunk hát neki a Roland Garrosnak, én mégis bizakodtam:

” Nem azért, hogy feledtessem Rómát, de így a Roland Garros előtt talán érdemes megint felidéznünk Rafa sztoriját. Hogy mi mindent éltünk már meg együtt. Mindaz, amit a teniszben letett az asztalra a mallorcai géniusz, önmagában történelem. “Viszonya” a Francia Nyílt Teniszbajnoksággal pedig egészen különleges. Keresem a szavakat, a jelzőket, de nem igazán találom. Mindig ugyanazok jutnak eszembe: sporttörténelmi, elképesztő, korábban soha nem látott, megismételhetetlen… Már most is. Már így is.

Pár hete, amikor kilencedik monte-carlói diadalára készültünk, váratlanul kikapott David Ferrertől a negyeddöntőben. Akkor azt írtam: egyszerűen nem lehet egy tornát kilencszer megnyerni. És komolyan is gondoltam. Nyolcszoros barcelonai bajnokként tovább erősítette bennem mindezt, hiszen idén ott is a negyeddöntő volt a végállomás. Rómába hétszeres korábbi bajnokként érkezett és úgy is távozott.

Most mégis inkább kérdezem: meg lehet egy tornát kilencszer nyerni? Hogy tovább fokozzam: meg lehet ugyanazt a Grand Slam tornát kilencszer nyerni?

Én hiszek, én bízok Rafában. “In Rafa We Trust”, ahogy a világ minden táján írják mostanában, mióta – lássuk be – némileg váratlan salakpályás vereségeit “dolgozzuk fel.” Igen, “In Rafa We Trust”, vagyis “Mi Bízunk Rafában”… “

Ugye tudjuk, mi lett a vége :). Csak a történelmi hűség kedvéért említem meg, hogy a döntőben Novak Djokovic kényszerült fejet hajtani Rafa előtt. Rafa, a Roland Garros kilencszeres bajnoka, összesen 14 Grand Slam Trófea birtokosa. Az egyetlen játékos az elmúlt tíz esztendőben, aki minden évben nyert legalább egy Grand Slam Trófeát.

Mondhatnánk ekkor, hogy akár itt véget is érhet az év, mi már megkaptuk, amit akartunk. De nem mondjuk. Igaz, nem is izgulunk amiatt, mert Rafa már az első körben búcsúzik Halléban, füvön. Majd Wimbledonban. Gondoljuk. De csalatkozunk. Rafa a legjobb 16 között négy szettben kap ki az ausztrál Nick Kyrgios-tól. Egy tinédzsertől. Bevalljuk vagy nem, azért fáj. 

Ennél már csak az érintett rosszabban bennünket, amikor napvilágra kerül, hogy egy edzés során csuklósérülést szenvedett és emiatt kihagyja a nyári amerikai kemény-pályás szezon elejét. Majd az egészet. Nincs tehát címvédés a US Open-en, sőt vadonatúj Grand Slam győztest avattunk, Marin Cilic személyében. Kerek egy évtized után olyan Grand Slam döntőt láthattunk, amelyben nem volt érdekelt az úgynevezett nagy négyes (Federer, Nadal, Djokovic, Murray) egyetlen tagja sem, holott korábban általában ketten is azok voltak. A 2005-ös Ausztrál Open döntőjében volt ilyen utoljára, amikor Marat Safin legyőzte Lleyton Hewitt-ot. Harmincnyolc Grand Slam tornának kellett tehát eltelnie, hogy bekövetkezzen  a csoda, vagyis egy Cilic – Nishikori döntő. 

Rafa először a pekingi tornán indul, ám a negyeddöntőben kikap Martin Klizan-tól. Több, mint két hónap kihagyás után önmagában egy vereség nem olyan nagy baj. De máris aggasztó hírek érkeznek Rafa egészségi állapotáról. Kezdődő vakbélgyulladása van. Hol edz, hol nem, de elutazik Shanghai-ba, a következő Masters helyszínére. Itt is nagy a bizonytalanság. Pályára lép vagy sem. Tud-e játszani vagy sem. Lehet így játszani vagy sem. Végül semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy elinduljon a Tornán, bár kap hideget, meleget. Nyilván amiatt, ha beteg, ne játsszon, ha játszik, ne legyen beteg stb. Ő azonban nem először csinálja ezt. Beteg és játszik. De már az első meccsén kikap Feliciano Lopez-től.

Úgy tűnik, ebből már nem lesz nemhogy 2013-mas visszatérés, de nagyon semmilyen sem. Mi megpróbálunk átmenni “orvosba”, érdeklődünk, olvasunk a kezdődő vakbélgyulladásról és pont azt kérdezzük, amit a Digi Sport egyik kommentátora: “kezdődő vakbélgyulladás, na de vajon mi is az…”. Aztán jönnek az újabb hírek és az újabb kérdések. Műteni kell. De mikor? Merthogy Rafa nem áll meg. Elutazik Bázelbe és játszik is. Sőt, nyer. Bolelli, majd Herbert ellen. Jön egy újabb tinédzser, egy újabb nagy reménység (tényleg az!), a horvát Borna Coric. Bázelben, a negyeddöntőben. Rafa 6:2, 7:6-ra kikap tőle. Ezután a jelszavunk nem is lehet más, minthogy “tinédzserek kíméljenek”! :)

Halvány remény ugyan még mutatkozik arra, hogy elindul a VB-n, hiszen az elmúlt hetekben – többek között – azzal magyarázta, hogy játszik és még nem műtik meg,  mert ott akar lenni Londonban. Én titkon reménykedek, hogy nem hagy ismét cserben Párizsban, ahogy három éve tette, de nincs szerencsém. Október 24-én hivatalosan is bejelenti, hogy visszalép a párizsi Masters Tornától és Londontól is, mert november 3-án megműtteti a vakbelét.

(Bár egyetlen Torna sem ugyanaz Rafael Nadal nélkül, így is sok élménnyel gazdagodtunk ismételten Párizsban, erről itt olvashattok:

https://andymurraymania.wordpress.com/parizs-ujratoltve-avagy-teniszkalandok-europaban-5-fejezet/ ).                 

Rafát a 2015-ös év legelején, Abu-Dhabiban, egy bemutató tornán láthatjuk újra. Bár kikap Andy Murray-től az elődöntőben, az úgynevezett bronzmeccsen legyőzi Wawrinkát. Látszik rajta, hogy mennyire fontos neki a győzelem. Egy bemutató tornán, egy harmadik helyért rendezett mérkőzésen is győzni akar. Mert ő Rafael Nadal. Azonnal mindent várunk tőle, ám Dohában némileg meglepődünk, hogy már az 1. fordulóban, egy fura mérkőzésen kikap Berrer-től. A világranglista 127. helyezettjétől. Megijedünk, pedig nincs miért. Rafa ugyanis párosban is elindult a Tornán, oldalán Juan Monaco-val. Csak, hogy idén is tornagyőzelemmel nyisson Dohában, ha “csak” a párosban is.

Mint már utaltam rá, Rafát egészen különleges érzelmek fűzik az Ausztrál Open-hez. Érdekes, hogy nem a 2012-es, hanem a 2014-es döntő elvesztése viselte meg sokkal jobban. Lelkileg és mentálisan. Kell, hogy egyszer még Rafael Nadal Ausztrál Open-t nyerjen. A Happy Slam-et, a Boldog GS-t. Én hiszem, hogy ez sikerül neki. Sőt, azt is hiszem, hogy akár már bő két hét múlva sikerülhet neki. Ez volt Rafa, lássuk be valóban rejtélyes 2014-es évének összefoglalója, Ausztrál Open-től Ausztrál Open-ig.     

Az újabb diadalhoz vezető útra először hétfőn léphet rá, magyar idő szerint hajnalban, amikor az orosz Juzsnij ellen sétál majd ki a Rod Laver Arénába, hogy az egyesek számára igenis csinosra, mások szerint viszont ijesztőre sikerült rózsaszín szettjében meghódítsa Ausztráliát, de minimum megfélemlítse az ellenfeleket, mert lássuk be, ha Rafael Nadal áll a háló túlsó oldalán, az önmagában félelmetes, de ha még ehhez ilyen rózsaszínű ruhát is visel, nem lesz, aki megállítsa. ;)