Vigyázó szemetek Rómára vessétek...

Írta: Farkas Anett, 2018. május 20. napján

Valójában Párizsra persze… Nemcsak azért, mert a vers is úgy szól, sokkal inkább azért, mert most, hogy túl vagyunk szinte az összes salakpályás versenyen, egyetlen egy van még vissza, ám az a legfontosabb. A Roland Garros, Párizsban. 

Bármi lett volna is a mai döntőben a végeredmény, Rómáról mindenképp szerettem volna írni. Ennek egészen profán oka van, mégpedig az, hogy nekem Róma a kedvenc városom. És ha csak leírhatom, hogy Róma, máris sokkal jobban érzem magam. Hát még akkor, ha úgy írhatok Rómáról, hogy Rafael Nadal nyolcadik, igen, nyolcadik bajnoki címe az apropó. Utoljára a szezon elején, Monte-Carlo után összegeztem, a tizenegyedik monaco-i diadalt követően, amikor elkezdtük számolni a “tizenegyeseket”. Az elsőt azóta követte a második Barcelonában és úgy indulunk neki Párizsnak, hogy nagyon jó esélyünk van a harmadikra. Mesterhármas. Erre készülünk. Rafa és mi drukkerek.   

Van okunk bizakodni. Barcelona tehát győzelmet hozott, Madridban ugyan a negyeddöntő volt a végállomás, Rafa tavalyi római legyőzője, Dominic Thiem ezúttal Madridban állta a Bajnok útját, de nem kétséges, hogy abból a meccsből Rafa sokat tanult. A Római Torna legelejétől érezni lehetett, hogy innen nem megy haza a Trófea nélkül. Nemcsak azért, mert öt éve nyert itt utoljára, sokkal inkább azért, ahogyan sorban vette a nehezebbnél nehezebb akadályokat: Shapovalov, Fognini, Djokovics. Természetesen ez a Djokovics még nem az a Djokovics, mégis a Torna, de talán a salakos szezon legjobb meccsét játszották az elődöntőben. Mert Rómában olyan energiák vannak, hogy ide mindenki jönni akar, itt mindenki játszani akar, itt mindenki jól akar játszani, itt mindenki meg szeretné mutatni, hogy mit tud, itt mindenki győzni szeretne. Hiszen régóta tudjuk, hogy minden út Rómába vezet…

Tudja ezt Alexander Zverev is. Ő volt a Torna címvédője és bámulatos eredménysorral érkezett meg az Örök Városba, hiszen München után, ahol címet védett, megnyerte a Madridi Masters-et is (igen, Dominic Thiem elvérzett a döntőben), és Rómában is menetelt, mint egy hadvezér. Ez a srác elképesztő. Emlékeim szerint három éve írtam le először, hogy ő a jövő világelsője. Azóta elmondta ezt róla Roger Federer és Rafael Nadal is. A jelenlegi világelsők (ma még Roger, holnaptól újra Rafa). Ha én nem is, ők már csak tudják… Próbál is ennek mindenben megfelelni. Sokmilliós óraszponzorok, profi beszédek és hát ami mindennél fontosabb, vérprofi játék. Mindössze 21 éves. (Jó, jó tudom, Rafa 21 évesen már háromszoros Grand Slam győztes volt, de Rafael Nadal csak egy van…).

Ez a srác ma rendesen megrángatta Rafát a döntőben. Látszólag hullafáradtan érkezett meg a ma délutáni fináléra, hacsak arra gondolunk, hogy pénteken David Goffinnel hajnali 1-ig vívta a negyeddöntőt, majd tegnap egy hihetetlen meccset fogott meg Marin Cilics ellen. Nem beszélve az előző hetek meneteléséről. Fáradt lesz, fejben és testben, gondoltam én. Hogy az volt-e igazán, sosem tudjuk meg, mert egy hajszálon múlott csak, hogy végül nem tudta megvédeni a tavalyi elsőségét. Rafa brutálisan kezdett, 6:1 ide, aztán valami zavar keletkezett az erőben, Rafa erejében és az enerváltnak tűnő Sascha főnixmadárként támadva fel poraiból 6:1-re hozta a második játszmát. Rafa amilyen jól kezdett, úgy esett szét erre a második és sajnos eleinte a döntő szettre is. Kezdtem izgulni. Nem is tudom, mikor izgultam ennyire utoljára. Kellett-e idén ennyire drukkolni. Úgy emlékszem nem. Mert az az igazság, hogy én általában érzem, mi lesz a vége. Általában. És bár ma is úgy éreztem, kizárt dolog, hogy ne Rafa nyerjen, mégis úgy szurkoltam a döntő szettben, mintha a bolygónk jövője múlna rajta. Az egész nagy Föld nevű bolygó egész nagy jövője.

Teljesen egyértelmű, hogy az eső mentett meg minket. Negyvenhárom perc zuhi. Eddig tartott a második, hosszabbra nyúlt pauza. Ha még nem említettem volna, Rafa brékhátrányba került a harmadik szettben és Zverev csodásan játszott. Írtam már, hogy ez a fiú elképesztő. Persze, hogy Ő a tenisz egyik jövője, részben már a jelene is. Ezzel a fejjel és ezzel a szívvel semmi nem menti meg ettől. Jó ilyet látni, mert a Nagy Négyes árnyékában soha még nem láttunk ilyet. Aggódtunk. Én legalábbis nagyon. Nem megbántva őket, de milyen tenisz az, ahol Dimitrov, Nishikori, Cilics, Raonics a “jövő”. Nadal, Federer, Djokovics, Murray, Del Potro és Wawrinka után ez nagyon nagyon kevés “lesz”. Ma már nem aggódom, mert Federer és Nadal még itt vannak nekünk, lassan talán Djokovics is megközelíti régi önmagát (lassan, nagyon lassan, de hátha), és Andy sérült ugyan, de nem lehet, hogy Sir Andy Murray is ne legyen még egyszer, legalább egyszer valami nagy dolog alkotója, mondjuk egy Grand Slam torna bajnoka. Ami viszont biztosnak látszik, hogy aggódnom már nem kell, mert néhány év múlva Zverev, Thiem, (Kyrgios), Shapovalov, Chung, Tsitsipas és a többiek osztják majd le maguk között a tornákat és az jó, mert ez megint egy roppant tehetséges generáció. Nyilván nem Nadal meg Federer, de olyan soha többet nem is lesz, mint Nadal meg Federer.

Szóval a negyvenhárom perces esőszünet mentett meg minket. Zverev előtte olyan lendületben volt, ráadásul a körülmények immár őt segítették, hogy úgy tűnt, innen már nincs visszaút, még egy Rafael Nadal számára sem. Az esőről Rafa persze nem tehet. Amiről annál inkább, az az, ahogy utána kijött és elkezdett játszani. Rafael Nadal ugyanis “Rafael Nadal” üzemmódba kapcsolt. Így pedig sikerült nemcsak a visszabrék, de a végső győzelem is. Mondom, egy hajszálon múlott. Ahogy Rafa fogalmazott a köszönő beszédében, alapvetően Alexandernek címezve, ám neki hátat fordítva: “Bár ez a Kupa most nálam van, igazán csak pár ponton múlott. Pár ponton.” Annyit tennék hozzá még, hogy pár ponton meg úgy tizenöt év rutinon. Úgy kijönni a pályára és úgy játszani egy esőszünet után, ahogy azt ma Rafa tette, nem sokan tudnak. Talán tényleg csak a Nagy Négyes tagjai akkor, amikor a legjobb formájukban vannak.

Lehet persze szeretni vagy nem szeretni az ifjú titánt, a most még egészen fiatal (vagy kis) generáció legeredményesebb tagját, de tudomást nem venni róla, nos ez az, amit nem lehet. Pedig Rafa ma megpróbálta. Csak egy kicsit, de ilyet én még Rafael Nadaltól soha életemben nem láttam. Tudom, sajnos a közvetítés előbb véget ért, így a díjátadóról talán sokan lemaradtatok. Ezért mesélem el most, mi is történt ott. Egyrészt a hálónál, a kézfogásnál bár Zverev próbált nagyon szívélyes lenni, Rafa ezt Tőle sokkal kevésbé “fogadta el”, mint a múltkor Madridban Thiemtől. Nézzétek csak meg. Egészen kimért maradt az amúgy mindenkor mindenkivel roppant kedves Rafa. Sőt, rátett egy lapáttal. Zverev beszélt először, vérprofi már a srác, Rafát minden idők legnagyobb salakpályás játékosának nevezte (elég lett volna a legnagyobb is, ha illedelmes akart volna maradni igazán), majd viccelődve a saját csapatához fordult és azt mondta: “sajnálom, hogy kikaptunk, de hát mégiscsak Rafától…”. Értette ezt mindenki, jónak is tűnt a poén, de Rafa bizony nem mosolygott. Következett a Kupa átadása és a győztes beszéde. Egyetlen pillanatra Rafa Zverev felé fordult és gratulált neki angolul, majd hátat fordított és hozzáfűzte azt a tényleg őszinte megjegyzést arról a bizonyos pár pontról. Ezt követően olaszul folytatva mondta el a szokásos köröket, és nagyjából soha többet rá se nézett Alexander Zverevre.

Azóta is azon gondolkodom, vajon mi volt ez? Történt-e valami az öltözőben a kényszerszünetben? Netán igazak lennének a híresztelések, hogy Sascha nagyképű, barátságtalan és már most úgy viselkedik, mintha ő lenne a világelső? És Rafael Nadalnak ez esetleg annyira nem tetszik. Ezért ma leckét adott a feltörekvő fiatal trónkövetelőnek. Pályán és pályán kívül egyaránt. Nem tudom. Fogalmam sincs. Csak nagyon remélem, hogy mindez azért nem így van. Ez ma így alakult, túl vagyunk rajta. Ami fontos, hogy ez megint egy újabb mérföldkő Rafa eddig is csodálatos pályafutásában, immár 78 tornagyőzelem áll a neve mellett, ami az örökranglista negyedik helyére repítette őt (Connors, Federer és Lendl mögé). Ebből 32 Masters győzelem, amivel egyenesen ő a rekorder. 

Az igazi megmérettetés pedig most következik, egy hét múlva újból tetőfokára hág az izgalom, úgyhogy nincs mit tenni:

“Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”