Írta: Farkas Anett, 2020. június 8. napján
A „Több, mint Salak Slam” című írásomról és mindarról, ami utána következett, immár tíz év távlatából…
Egyetlen momentum hiányzik a fejemből, egyetlen pillanat, de talán a legfontosabb, mégpedig az, hogyan született meg a remény, a (meg)érzés, hogy ezt érdemes nekem megírnom. Az nem volt kérdés, hogy mit írjak, mert egyszer csak elkezdtek formálódni a szavak, a mondatok, de azt hogyan is sejthettem volna, hogy érdemes is megírni, mert nem csak, hogy lesz, aki elolvassa, de még tíz év múlva is el lehet majd olvasni és én tíz év múlva is írni fogok… Nos, ezt bizonyosan nem tudhattam.
Minden másra tisztán emlékszem. Ismeretlenül megkerestem Esztit, a „nadalmánia” oldal alapítóját és akkori adminisztrátorát, hogy lenne egy írásom Rafael Nadalról, esetleg közzé teszi-e… És ő igent mondott. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam az olvasóktól, ez örömmel, jó érzéssel töltött el. Ne feledjétek, 2010-ben járunk, bár az internet világa, a blog-kultúra, a facebook már elterjedőben van, de még közel sincs a csúcson. Hét-nyolc hónappal később, 2011 elején úgy döntöttem, hogy magam is blogolni fogok, nem feltétlenül azért, hogy legyen hol írnom, mert higgyétek el, fogalmam sem volt a „Több, mint Salak Slam” megjelenése után arról, hogy én valaha fogok-e még írni úgy, hogy azt mások el is olvassák… Szóval az egyik blogomat az addigra már szintén kedvencemmé váló Andy Murray-nek szenteltem, „andymurraymánia” címmel. Nyilván tetszett a „nadalmánia” oldal (akkor még Eszti oldala!) és nagyon kifejezőnek találtam a „mánia” szót, hiszen pontosan leírja azt a jó értelemben vett fanatizmust, amivel én a tenisz, Rafa és Andy iránt viseltettem akkortájt és viseltetek nyilván ma is. Szóval nem az írás vezényelt, hanem Andy-nek is szerettem volna egy magyar nyelvű, hiteles információkat tartalmazó oldalt szentelni, elvégre Rafa foglalt volt már. Közben annyi minden volt még fontos számomra a tenisz mellett, így más sportok, sportolók, zene, film, irodalom, színház, színészek, költők, írók, egyszóval művészek és művészeti ágak, más kultúrák, tájak, városok, emberek, utazás, úgy egészében pillanatok, villanások, érzések az életünkről, hogy úgy éreztem, kell még egy külön blog ennek is, amely nemes egyszerűséggel az „anetteblog” nevet kapta, és ahol végül Rafáról szóló írásaimat is publikáltam, publikálom a mai napig.
Én az írás tekintetében mindent Rafának köszönhetek. Ő volt és mindmáig Ő a legfőbb inspirációm. Ha Róla nem tudnék úgy írni, ahogy írok, senkiről és semmiről nem írnék, ez meggyőződésem, ahogy egyszer már megfogalmaztam ezt az „Egy valóban különleges év” című, természetesen Rafáról szóló írásomban, hadd idézzem ezt fel röviden:
„Írni kizárólag Rafael Nadal miatt kezdtem 2010-ben, és bár írtam más sportokról és sportolókról, sőt más témákban is (film, irodalom, stb.), az Ayrton Sennáról, Kásás Tamásról, Andy Murray-ről vagy éppen Röhrig Gézáról szóló, vagyis az összes írásomat egyetlen szenvedély táplálja, melyet az a Rafa ihlet és inspirál, akit a teniszpályán láttok. Ő az én írásim forrása, alfája és omegája.”
Nem tudom, a fenti sorok kifejezik-e eléggé azt, hogy mit jelent nekem Rafa és mit jelent nekem az írás. Itt kell elmondanom egy nagyon fontos dolgot – erről sem beszéltem még soha, minek is beszéltem, írtam volna – mégpedig azt, hogy én kizárólag ihletből írok. Blogposzt nem akkor van, ha van miről írni, hanem kizárólag akkor, ha ihletet is kapok hozzá. Minden írásom, ami az elmúlt tíz esztendőben megszületett, olyan valódi élményekből táplálkozott, amik annyira megérintettek, hogy nem volt kérdés, leírom-e őket. Mert ilyenkor, ahogy a legelső esetben is történt, elindulnak bennem a szavak, a mondatok, a történet és írni kell… Nincs választásom. Hömpölyögnek egymás után a bekezdések… Van, hogy napokig érlelődik bennem… Sőt, volt olyan, hogy öt-hat hét telt el, mire „papírra vetettem” valamit. Úgy tűnt például, hogy életem egyik legjobb sztoriját nem fogom tudni megírni (ilyen volt a 2013-mas umagi Davis Kupa kalandunk) és volt olyan (nem is egyszer), hogy a cím már megvolt (a jó cím nagyon fontos!), de írás sohasem lett belőle… Ha nincs ihlet nem írok csak azért, mert történt valami, amiről egyébként írni is lehetne… Igazából nem is tudok akkor írni. Ennyit az alkotásról.
Szóval a „Több, mint Salak Slam” után és a 2011-ben létrehozott blogjaimon már kedvemre tehettem közzé írásaimat, melyek közül szerencsére jó néhány a teniszversenyeken szerzett személyes élményeimről szóló beszámoló volt, beleértve a Rafával való személyes találkozásomat elmesélő írásomat is. Mivel a „Több, mint Salak Slam” egy összefoglaló írás volt Rafa karrierjének nagyon fontos hónapjairól, sőt éveiről, egy idő után sok megkeresést kaptam a drukkerektől, hogy hiányolják a kizárólag Rafáról szóló, illetve a karrierjének egyes állomásait összefoglaló írásokat tőlem, ami természetesen nagyon jól esett, így 2014 legelején nagy fába vágtam a fejszémet és a 2010. június 8-tól egészen 2014 elejéig tartó időszakról született egy nagy lélegzetvételű összefoglalóm, melynek csak a leírása, szerkesztése emlékeim szerint 8-10 órán át tartott, mindazzal együtt, hogy minden benne szereplő adatot, tényt vissza kellett ellenőrizni… Mert emlékezetből lehet írni ugyan, de pontatlanságot tilos! Ez volt „Az ember, aki sohasem adja fel, avagy Rafael Nadal igaz története – 2. rész” című írásom, amely így kezdődött:
„A világ valaha volt (egyik) legnagyobb teniszezője Rafael Nadal, kinek történetét a “Több, mint Salak Slam” című írásomban – mely 2010. június 8-án látott napvilágot – kezdtem el papírra vetni. Tavalyi, 2013-mas elképesztő esztendeje, nagyon sok Rafa szurkoló megkeresése és 2014-es dohai elődöntője a világranglista 162. helyén álló német Peter Gojowczyk ellen késztetett arra, hogy megírjam – a drámákat ezúttal sem nélkülöző – folytatást.”
Ezen írásomat követően már nem volt megállás… Annyian jelezték ugyanis, hogy szeretik amit és ahogyan írok (a mai napig őrzöm a szívmelengető hozzászólásokat, megkereséseket), hogy rendszeressé tettem a rövidebb és az összefoglaló jellegű blogposztokat, de hangsúlyozom, csak akkor tudok írni, ha ihletet is kapok hozzá. Szerencsére sokszor kapok, bár úgy érzem talán nem elégszer… Ez utóbbit csak annyiban értem, hogy az írás kitüntetett állapot, különös helyzet, igazi adrenalin bomba… vagyis írni szinte mámorító.
Szóval éppen tíz éve írok és amíg Rafael Nadal pályafutása tart, addig írni is fogok, mert amikor nem Róla írok, én akkor is a belőle merített energiából, csodálatból, érzésekből táplálkozom.
Ezúton is köszönöm az inspirációt Rafael Nadalnak, az első lehetőséget Esztinek, a pozitív visszajelzéseket az olvasóknak, a közzétételi platformot a wordpress-nek és a Zuckerberg birodalomnak, valamint a közreműködést Editnek, aki annak idején segített létrehozni a blogjaimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése