Visszatérés a Paradicsomba, avagy teniszkalandok Barcelonából...

Írta: Farkas Anett

2019. május 5. napján

Tippek kezdőknek és haladóknak…

Talán néhányan még emlékeztek rá, hogy volt pár esztendő, amikor rendszeresen jártam külföldi tenisztornákra, majd azokról jó hosszú beszámolókat készítettem, elsősorban azzal a céllal, hogy azoknak, akik még nem jártak az adott helyszínen, de tervezik, könnyebb dolguk legyen eligazodni. Egyben természetesen szerettem volna átadni azt a semmihez sem fogható érzést, hangulatot, amikor az ember egy sportversenyen a helyszínen drukkol, különösen, ha ez egy teniszverseny, amely számomra a legkedvesebb, legjobban szeretett sport. És különösen úgy, hogy a legnagyobb kedvencem is jelen van a Tornán, legyen ő az esetemben Rafael Nadal vagy éppen Andy Murray. Nincs ennél fantasztikusabb élmény egy valódi szurkoló, vagy mondjuk úgy, egy fanatikus drukker számára.

Jogosan merül fel hát a kérdés, mit csináltam az elmúlt bő négy évben, miért nem jártam továbbra is rendszeresen imádott tenisztornáimra? Nos, a válasz nagyon prózai: nem akartam repülőre szállni. A 2014-es őszi párizsi teniszutunk alkalmával szereztem egy rossz élményt, ami végül szinte traumává alakult és odáig fajult, hogy még tavaly, tehát a 2018-as évben is elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaha újra repülőre ülök… Nem untatlak a részletekkel benneteket, legyen elég annyi, hogy bár közben is sokat utaztam kikapcsolódás, nyaralás jelleggel, mindig csak autóval, busszal, de egyben elképesztően bezárva és megfosztva éreztem magamat, hiszen – többek között – a számunkra leginkább elérhető, legjobb tenisztornákhoz alapvetően repülőre kellett volna ülni. És az bizony nem ment… 

Még ennek az évnek a legelején elhatároztam ugyanakkor, hogy szeretném legalább még egyszer élőben látni Andy Murrayt és Rafael Nadalt, mielőtt visszavonulnak és azt éreztem, nincs már sok időm erre. Ettől függetlenül nagyon váratlanul ért és egészen szíven ütött Andy Murray részben ugyan várható, mégis akkor hirtelen jött, váratlan bejelentése, hogy fizikai fájdalmai miatt kénytelen abbahagyni a teniszt és befejezi pályafutását… Emlékeim szerint egy álló napon át sírtam emiatt… Elsősorban persze azért, mert igazságtalannak éreztem, hogy egy ekkora formátumú játékos pályafutása így érjen véget, másodsorban azért, mert azonnal felmértem, mennyire hiányozni fog a pályákról, vége a Nagy Négyes korszakának, harmadsorban pedig nyilván azért is, mert ez egyet jelentett azzal, hogy nem élhetem át újra azt a csodát, amit akkor tapasztaltam meg, amikor Andyt élőben láthattam játszani, edzeni, beszélhettem, fotózkodhattam vele…

Ezek után nyilvánvalóvá vált számomra, ha már Andyt “elszalasztottam” a saját magam által épített akadályok miatt, ez nem fordulhat még egyszer elő velem és Rafael Nadalt újra látnom kell élőben… Mert ő még legalább játszik… A választás, hogy melyik Tornára is menjünk, nem volt túl nehéz, hiszen a salakpályás tavaszi szezon egyértelműen adta magát. Rómában már kétszer jártunk a versenyen, jó lenne egy új helyszín, Monte-Carlo talán kicsit korán van és repülő sem visz oda. Bár Rafa (egyik) hazai versenye Madrid, ám nem a legeredményesebb tornája, ráadásul koedukált, azt én annyira nem szeretem, szóval Barcelona szinte kiabált nekünk, hogy várlak benneteket! 

Egyrészt jómagam már jártam Barcelonában, így ha semmit nem látok a Városból, mert a teniszláz eluralkodik rajunk, nincsen semmi gond, másrészt, ha mégis lesz egy kis időnk, akkor a tengerpartjával Barcelona ideális választás, imádom ugyanis azokat a városokat, amelyek tenger- vagy óceánparton fekszenek. Így ez hamar eldőlt, ráadásul eddig csak ATP 1000-es (Masters) Tornán, illetve Davis Kupa rendezvényen jártam, vagyis egy új szint, egy más lépték megismerése is nagyon vonzóvá tette számomra a Barcelona Open Banc Sabadell-t, ami ATP 500-as Torna, ráadásul Rafa (másik) hazai versenye, nemcsak azért mert tizenegyszer nyert már itt, hanem azért is, mert az otthona, Mallorca nem esik túl messze a katalán fővárostól.  

A jegyeket február közepén interneten keresztül vásároltuk a Torna honlapján, majd igyekeztünk egy, a Torna helyszínéhez közel eső szállást foglalni, Rómában ugyanis megtapasztaltam még 2012-13-ban, hogy a Város másik végén lakni a Torna helyszínéhez képest, nem volt ideális választás. Megérkezésünk után kiderült, hogy ez jól sikerült, hiszen a Hotel négy rövid megállóra és pár percnyi sétára volt a Real Club De Tenis Barcelonától, vagyis 10-15 perc alatt oda lehetett érni, ráadásul a buszmegálló is közvetlenül a szálloda előtt van. Ha valakit érdekel, Hotel Catalonia Mikado és a 75-ös vagy a H4-es busz visz benneteket a megfelelő helyre, az ESCOIESPIES megállónál kell fel, a BISBE CATALÁ-nál pedig leszállni, visszafelé pedig nyilván fordítva. 

Mielőtt részletesen belefognék a teniszkalandok elmesélésébe, még annyit elmondok, hogy ez egy nagyon jó környék Barcelonában. Barcelona egyébként is élhető, jó közlekedéssel rendelkező, szép világváros, legnagyobb erénye pedig a tengerpartja mellett, hogy itt szó szerint minden zöld. Csodálatos növények lepik be az egész várost, itt fű nő ott is, ahol máshol minden csupa beton. De ha a rengeteg zöldön belül is zöld oázist keres az ember, nos az a Real Club De Tenis Barcelona környéke. Ez egyébként egy lakónegyed itt a Tibidabo hegyen, tele erkélyes lakóépületekkel (tehát nem családi házas övezet vagy villanegyed), de óriási a nyugalom, embert csak olyat látsz, aki a Tornára érkezik. Lehet persze, hogy a helyiek ilyenkor elmenekülnek innen, nem tudom… 

Úgy terveztük, hogy három teljes napot töltünk Barcelonában (szerda – csütörtök – péntek), már kedden este megérkezünk és szombaton délelőtt hagyjuk el a Várost, ez gyakorlatilag kényelmi szempontból nagyon előnyös, nyilván anyagilag kevésbé, de utólag visszatekintve is egyértelműen megérte időt és pénzt szánni nemcsak a Tornára, de a kényelemre is. Ennek megfelelően kedden este landoltunk Barcelona El Prat nevű repterén, azoknak, akiket esetleg a bevezető miatt érdekel, minden nagyon rendben volt, saját magam számára is meglepő módon, soha, egyetlen repülő út vagy talán bármilyen utazás előtt és alatt nem voltam még ilyen nyugodt… Mivel a Torna első napját, illetve a második napjának egy részét még itthon követtük figyelemmel, kicsit csalódott voltam amiatt, hogy a keddi programba tették a Fucsovics – Tsitsipas meccset, ez ugyanis 2. fordulós mérkőzés lévén lehetett volna egy szerdai találkozó is. Az viszont nagyon is jó hír volt nekünk, ahogy erre számítottunk is, hogy Rafa csak szerdán kezd, így ha minden rendben megy, látjuk szerdán és csütörtökön is. Jegyünk előzetesen ugyanis erre a két napra volt. 

Azt ismételten hangsúlyozom és megerősítem, főleg azoknak, akik még nem jártak Tornán, mennének, de bizonytalankodnak, hogy egy Tornára mindig a hét közepén érdemes leginkább kilátogatni, ha csak nem egész hétre megy az ember, netán mindegy neki, hogy kit lát az elődöntőben és a döntőben. Akinek ugyanis nem mindegy és a kedvencét mindenképp látni szeretné, annak érdemes a kedd – szerda – csütörtök hármast belőni. Első és/vagy második fordulót ugyanis mindenki játszik, így ha netán idő előtt kiesne a kedvencünk, egyrészt akkor sem maradunk le róla, másrészt más kedvenceket is láthatunk… Amikor megvettük a jegyeket a Tornára, örültünk, hogy nagyon komoly mezőny van (Nadal, Tsitsipas, Thiem, Nishikori, Dimitrov, Shapovalov, Ferrer, Verdasco stb.), annak ellenére, hogy ez “csak” 500-as Torna, ráadásul ide nevezett a budapesti ATP 250-es Torna helyett Fucsovics Marci is. Az már csak hab volt a tortán, hogy utolsó pillanatban Alexander Zverev, a világranglista 3. helyezettje is bejelentkezett a versenyre, köszönhetően gyatra monte-carlói és úgy egész idei szereplésének…  

Azonban, ha az ember nem érkezik elég időben a Tornára, máris lemarad pár számára fontos játékosról, mérkőzésről. Sajnálatos módon Sascha Zverev még hétfőn kikapott, ezt nagyon sajnáltam, mert bár Nadal és Tsitsipas voltak számomra a legfontosabb játékosok a Tornán, nagyon szerettem volna Saschát is látni, ez azonban nem jött össze, talán legközelebb. És amint már említettem,  várakozásommal ellentétben a Fucsovics – Tsitsipas meccset is előbb játszották, mint kellett volna, így a repülőúton a legnagyobb izgalom számomra abból adódott, vajon melyikük hagyja el győztesen a pályát, kit láthatok majd élőben is játszani… Lehet, hogy sok mindenkinek nem leszek szimpatikus, de azért bátran bevallom, mivel Stefanos Tsitsipas rajta volt/van azon a bizonyos bakancslistámon, nem bántam, hogy ő győzött… Ezt követően ugyan még semmi sem történt, én azonban máris vizionáltam egy Nadal – Tsitsipas negyeddöntőt, ami egyrészt a tavalyi barcelonai döntő kvázi visszavágója lehetett volna, másrészt számomra (és nyilván nemcsak számomra) igazi teniszcsemege. Mondtam is kedves útitársaimnak, Ildinek és Böbének, mit szólnának ahhoz, ha ez esetben a város helyett is a teniszt választanánk? 

A válasz ugye nem lehet kérdéses, azonnal és lelkesen mondtak igent, hiszen ők is úgy voltak vele, a tenisz és Rafa mindenekelőtt. Egy újabb jó tanács kezdő utazóknak, ha teniszversenyre mész, válassz olyan útitársat, aki veled együtt él-hal a teniszért, Rafáért, vagy bármelyik másik játékosért, mert sohasem az lesz a fontos neki, mit látott/mit nem látott az adott városból, mi mást csinálna még a tenisznézés mellett, hol és mit vásároljon magának és/vagy az otthoniaknak, hanem csakis az, hogy minél többször és minél több teniszt lásson, minden körülmények között… Ezekről a körülményekről ugyanis esik majd még néhány szó.

Szerdán 11.00 órakor kezdődött a program, igyekeztünk volna időben érkezni, akár 10.00 óra körül, de persze első alkalommal azonnal eltévesztettük a leszállóhelyet a nagy beszélgetésben, így kis kitérővel, de még mindig időben érkeztünk meg, utólag derült ki számunkra, hogy a hátsó bejárathoz. Ennek majd később lesz némi jelentősége, de most legyen elég annyi, bejárat az bejárat, simán, sorban állás nélkül bejutottunk a helyszínre. Legalább öt mérkőzés várt ránk aznap a Rafael Nadalról elnevezett Pályán (Pista Rafa Nadal), jobbnál jobb nevekkel a programban (Auger Aliassime – Jaziri, Ferrer – Pouille, Nadal – Mayer, Dimitrov – Verdasco, Garin – Shapovalov), és akkor a másik két pálya programját már nem is említem. Fontos és hasznos tudnivaló, hogy itt csak a Rafa Nadal Pályára kell helyre szóló jegyet venni, a másik két pályára is be lehet azokkal lépni, ha inkább ott időznénk. Nem árulok zsákbamacskát, mindig annyira jó volt a főpálya programja, hogy végül a másik két pályán mi nem is néztünk meccseket, egyszer egyszer csak belestünk, hogy éppen mi zajlik ott, amikor éppen arra vitt az utunk.

Maga a klub, összehasonlítva Rómában a Foro Italico-val, de talán még Párizsban a Bercy sportcsarnokkal vagy akár az Umagban található teniszkomplexummal is, kis helyen fekszik, nem nagyon tudod eltéveszteni, mit hol találsz. Szerencsére még utazásunk előtt rátaláltam egy kedves Rafa drukkerre, aki tavaly már járt kint a Tornán, így Hajni jó tanácsokkal látott el bennünket már előre, sőt, a helyszínen összefutva vele, ő terelt aztán bennünket a legjobb irányba… Történt ugyanis, hogy Auger-Aliassime győzelme után gondoltuk felfedezzük a környéket, eközben a Manuel Orantes pályán szintén végző Medvedev-be (Ildi egyik kis kedvencébe) botlottunk, majd miután Ildi begyűjtötte tőle a Párizsban már megszokott tempóban az autogramját Rafa könyvébe, hahaha, Hajni szólított meg bennünket.

(Párizst lásd itt: https://andymurraymania.wordpress.com/parizs-ujratoltve-avagy-teniszkalandok-europaban-5-fejezet/)

Ideértek hát ők is, bár aznap reggel repültek, szóval nem volt számukra sétagalopp a tenisztúra, megmutatta, hogy pontosan egy “sarokkal” arrébb van a játékosok valamiféle ki/bejárója, de szokás szerint nagy a tömeg. Nem baj, gondoltuk, megnézzük. Megköszönve az infót sarkon fordultunk és egy kis időre leragadtunk Gilles Simon meccsénél, aki épp a 2-es Pályán játszott. Aranyos kis Gilles, mindig nagyon szerettem őt, szerencsére láttam már régebben is élőben edzeni, egyest, sőt Monfils-szal párost is játszani… Ezen a három pályán vannak egyébként csak meccsek, de ez pont elég is, így van ez például a Bercyben is. Mármint, hogy három pályán játszanak. Edzeni máshol kell.  

Elhagyva Gillest egy nagyobb tömegbe botlottunk és azonnal éreztük, jó helyen járunk. És akkor a sok tolakodó fej, különböző méretű teniszlabda és filctoll rengeteg között megpillantottam a HAJAT! A szőkésbarna, hullámos vagy inkább eltéveszthetetlenül göndörödő fürtöcskéket. Igen, itt van, ő az, Stefanos Tsitsipas (magyarul: Stéfánosz Cicipász), a görög félisten. Tény, hogy nagyon szerettem volna Stef-et élőben látni (éveleji papírra vetett tervek, meg az a bizonyos bakancslista), de arra nem számítottam, hogy ekkora hatással lesz rám. Pedig semmi nem történt, csak ott állt egy 193 centi magas srác, a világranglista akkor éppen 8. helyezettje, még annál is szebb, mint amilyennek a tévében vagy a fotókon látod, és valami hihetetlen méltósággal, szinte felsőbbrendűen autogramot osztott… Nem néz, nem pillant senkire, híresen szép mosolyát véletlenül sem villantja meg…  Nem mondanám, hogy nem vagyok én ehhez hozzászokva, Rafael Nadal-on, Roger Federer-en, Andy Murray-n edződtem, de ők valahogy “emberibbek” voltak, úgy értem valóságosabbak, megfoghatóbbak, kedvesebbek, bizony… Lehet, hogy Stef-nek is még szoknia kell a helyzetet… Mindenesetre én kisebb extázisba esem, esküszöm magamat sem értem, csak fotózom a telefonnal, nem jut eszembe, hogy a nevén szólítsam, hátha akkor felnéz, egyáltalán semmi nem jut az eszembe… Ezek szerint így hatnak az Istenek az Emberekre… Kivéve, hogy végül is egy kvázi szelfit így is készíthetnék vele, ha már olyan következetesen lefelé néz, meg is csinálom… (Micsoda pech, hogy korábban bekapcsoltam a háttér homályosító funkciót, amire nyilván nem emlékeztem, így én boldogan mosolygok a kép előterében, míg Stefanos csak egy homályos pacninak tűnik végül…). Mindenesetre a lényeg még így is hátra van, másnap ugyanis mérkőzésen láthatjuk majd a tenisz egyik legnagyobb reménységét, a jövő világelsőjét, és már így is a jelen egyik szupersztárját… Stefanos Tsitsipas görög teniszjátékost és félistent.   

Miután magamhoz tértem Stef puszta látványától, úgy döntöttünk visszatérünk a Rafáról elnevezett center pályára és kidrukkoljuk Ferrernek a győzelmet, hogy másnap, vágyaink szerint utolsó barcelonai meccsét Rafával játszhassa majd. David Ferrer azonban egyáltalán nem szorult a támogatásunkra, fantasztikus játékkal simán verte a gyengélkedő Lucas Pouille-t. Innentől kezdve mi már mozdulni sem voltunk hajlandóak, hiszen ott tartott a program végre, hogy megpillanthatjuk Rafael Nadalt. Előtte még gyorsan visszavonultatták Nicolas Almagro-t, sose bírtam a srácot, a rossz modora, sokszor elfogadhatatlan viselkedése miatt, de így farmerban, a kisfiával a karjában egész cukinak mutatkozott… Nem tartottam Rafa Leonardo Mayer elleni meccsétől, bár ismerem jól az argentin játékost és tudom mire képes salakon, Rafát soha senkitől nem féltem, hiszen ő maga az élő legenda, a legnagyobb küzdő, ráadásul salakon egyértelműen a világ valaha volt legjobb játékosa. Szerintem jól játszott, igaz, az argentin is, a szél óriási volt, egy-egy ponton is sok minden múlott, ennek következtében pontosan 1 óra 5 perc játék után ott tartottunk, hogy elment az első szett 7:6-ra…  Ildi és Böbe borzasztóan aggódtak, mondhatnám tiszta idegek voltak, mi lesz, ha Rafa kikap és holnap már nem is látjuk… Megnyugtattam őket, hogy ez nem fordulhat elő, hiszen ő itt a pályán Rafael Nadal, inkább örüljenek, hogy így már biztosan hosszú lesz a meccs, jó sokat látjuk ma Rafát… Láttam rajtuk, hogy nem hisznek nekem, de ettől még pontosan ez történt. Elképesztő volt látni, ahogy Rafa percről percre, játékról játékra szívja el a levegőt Mayer elől, szó szerint felőrli, meggyötri és végül legyőzi az argentin játékost. Imádtam nézni a mérkőzés minden egyes pillanatát… Levezettünk egy Dimitrov – Verdasco meccsel, melyet Grigor nyert meg, de éppen Rafa hosszú mérkőzése miatt jó későre járt az idő, ezért úgy döntöttünk, hogy a Shapovalov – Garin meccset a szállodában nézzük meg, elvégre másnap látunk egy Nadal – Ferrert, valamint Thiem, Tsitsipas és Nishikori is pályára lép, jó lesz rápihenni. 

Napközben sajnos senkitől sem sikerült megtudni, mégis hol edzenek a játékosok. Nem értettük, hiszen a korábban látott fotók vagy éppen a Torna hírlevelében található információk alapján egyértelmű volt, hogy az edzések is itt vannak a Club területén. Hazaindulásunk előtt ezért gyorsan körbejártuk kívülről is a létesítményt, hátha. Megtaláltuk a főbejáratot, a helyszínből egyértelmű volt, hogy a játékosok autóval ide érkeznek és innen indulnak el a meccsek után, ez is jó lesz valamire, gondoltuk. Naná! Elég sok biztonsági őr, a rendőri biztosítás, a Torna számtalan hivatalos autója és a felbukkanó edzők, kevésbé reflektorfényben lévő játékosok mind mind erre utaltak. Ezen kívül csak egy nyitva álló kapu, nulla őrzéssel volt a “termés”, ám Ildi, a felfedező azonnal besétált rajta és gyakorlatilag rátalált az edzőpályákra, amin így késő este már csak gyerekek ütögettek. Másnap a főbejáratnál kezdtünk, hátha valaki épp arra jár… Egyben azt is láttuk, hol lehet jegyet kapni, hiszen lélekben egyértelműen készültünk a pénteki Nadal – Tsitsipas-ra, nem árt tudni, hol fogunk rá jegyet venni… Álldogáltunk egy darabig, de Grigoron és edzőjén, Dani Vallverdu-n kívül senki nem járt éppen arra, ezért Ildi úgy gondolta, megnézi az edzőpályákat. Gyanúsan soká nem jött, ezért rácsörögtünk telefonon, miközben viccesen azt mondtam Böbének, szerintem már Rafával szelfizik… Felvette a telefont és jelezte, hogy kb. 10 perce hívogat (és valóban, nem hallottam), merthogy azonnal kezdődik Rafa edzése, méltóztatnánk talán a főbejárat elől a Király színe elé járulni… Egész pontosan pedig ez hangzott el: “itt van Roig, mindjárt jön Rafa edzeni”… Rohantunk persze, és ahogy mondják, érkezni tudni kell, alig becsörtettünk az ezúttal is üresen álló kapukon, a pályára abban a pillanatban megérkezett Rafael Nadal… Teljesen odavoltunk. Egyetlen pillanatot sem mulasztottunk el Rafából, micsoda szerencse… Itt egyáltalán nem kérik a jegyet, bárki bemehet (már ha megtalálja ugye), és körülbelül 30-40 ember (de lehet, hogy több) simán végignézheti az edzést. Premier plánban, teljesen közelről. Húha!

Arról még nem írtam, hogy nem volt jó idő Barcelonában, olyan bolondos áprilisi. Tűzött a nap, de fújt a szél, és csütörtökön néha (szerencsére csak nagyon néha), kicsit esegetett is. Elkelt a dzseki. Úgy tűnt, az edzésbe is beleszól, de aztán ismét szerencsénk volt és a felhős ég felhős maradt ugyan, de esni végül akkor még nem esett. Valójában úgy hívják ezt a meccs napján, hogy beütés. Egyfajta bemelegítés a meccsre, úgy 45 perc és intenzív ugyan, de nem túlzottan. Rafa az edzőjével, Carlos Moyával ütögetett. Nem mondom, hogy Moya ne tudna Rafával játszani, de egy komoly tempót nem bír vele, így azon reményeimnek adok hangot, hogy amikor Rafának tényleg keményen kell edzenie, akkor akad igazi edzőpartnere, legyen az Thiem, Djokovic vagy bárki a Tour-ról, aki valódi játékerőt képvisel. Ezen az edzésen/beütésen történt, hogy egyszer csak Rafa rázni kezdte a csuklóját, Rafael Maymo sietett hozzá, valamit csinált vele és aztán folyt tovább az edzés. Kicsit megijedtünk, hogy a semmiben megsérült, sőt, később olvastuk is, hogy olyan hírek terjedtek, nem fog játszani… De szerencsére csak utólag olvastuk és utólag se volt igaz… Nem sérült meg és játszott is. Az az igazság, hogy mi még az edzésen is drukkolunk, a szurkoló már csak ilyen. Ugyanúgy megtapsoltuk, éljeneztük Rafát sokad magunkkal, mintha csak meccset játszana. Közben megérkezett Ferrer is a másik pályára, így egymás mellett edzettek a délutáni meccsre, igazán jó látvány volt. Amikor Rafa befejezte, odanézett ránk, mosolygott, integetett és megköszönte a biztatást. Nagyon jó érzés volt számomra hosszú idő után (2013 Róma) ismét ilyen közelről látni. Nem volt ez más, mint visszatérés a Paradicsomba… Nincs ennél jobb szórakozás a világon, mint teniszversenyre járni és pár tucat emberrel ilyen közelről bámulni a világ legjobbját… A meccs, az megint valami parádés érzés, de egy edzés is egészen különleges, mert sokkal kevesebben részesültök éppen belőle, és valahogy van egy olyan intimitása, ami nyilván egy meccsnek soha nem lehet. Miután Rafa elvonult, Ildi és Böbe elmentek meccset nézni, én még maradtam, egyrészt Grigor jött edzeni, másrészt bizakodtam, hogy Stef is jön majd… Edzeni. Beütni. Amúgy bírom Grigor Dimitrovot, ráadásul pár éve Andy korábbi edzője és jóbarátja, Dani Vallverdu az edzője, szóval szívesen maradtam. És Grigor jófejnek mutatkozott. Először is kb. hatan maradtunk, Rafával a “tömeg” is eloszlott, másrészt pozitív volt a kisugárzása, “good vibes”, ahogy mondják, és ez határozottan megtetszett. Más dolog, hogy nem ugyanaz, ha Grigort látod edzeni vagy ha Rafát… Grigor a végén ennek a hat embernek is megköszönte, hogy megnézték az edzését, majd kiütött pár labdát nekünk… Persze elszerencsétlenkedtem, mert valahogy sose sikerült elkapni, pedig próbálkozott rendesen, legalább kettőt direkt nekem ütött, de aztán feladta… Nem baj Grigor, értékelem a jóságod!  Stef meg nem került elő, így végül én is a stadionban kötöttem ki. Habár Nishikoriról végül sajnos lemaradtam (amióta élőben láttam játszani 2014-ben a Bercyben, nagyon nagyra tartom a játékát, mert látványos, gyors tenisz, a tévén nem jön át mennyire), de Dominic Thiem-et semmiképp sem akartam elmulasztani. Őt is láttam már Párizsban, de azóta rengeteget fejlődött, amúgy pedig egy nagyon aranyos, kedves, szimpatikus játékos, nagy szüksége van rá a tenisznek.

Csütörtökön tehát Auger-Aliassime – Nishikori, Thiem – Munar, Nadal – Ferrer, Tsitsipas – Struff volt a fő program, Dimitrov Jarry-val a kvázi 1-es pályán játszott és sajnos ki is kapott tőle. Megnéztük Thiem sima győzelmét és jómagam pont ezt vártam Rafától is. A sima győzelmet. Közben sokan látva David, illetve Rafa előző napi meccsét, izgulósra fogták. Nem kellett volna, egyértelműen ez volt Rafa legjobb mérkőzése a Tornán, nagyon magabiztosan győzte le Ferrert, de a kétszeres búcsú miatt igen meghatóra, érzelmesre sikerült a vége. Ferrer is beszélt, a pályán hagyta rituálisan a fejpántját, a pici fia pedig a boxból figyelte Aput… David Ferrer a Nagy Négyes Korszakának egyik egyértelmű “áldozata” a teniszben, hiszen tudása, alázata, kitartása, hite, szorgalma alapján Grand Slam győztes játékos lehetett volna… Ahogy Rafa fogalmazott, vannak nála kevésbé jó játékosok sokan, akik mégis Grand Slam-et nyertek, egy másik érában. Legnagyobb eredménye egy Grand Slam döntő a Garros-on, éppen Rafa ellen… Megkönnyeztük a búcsút, majd vártuk Stefanost, hogy kövesse Rafát a negyeddöntőbe. Megemlítem még, hogy Rafa meccsét kisebb esőszünet tarkította, így azt is megtapasztaltuk, milyen is az ilyen… Szakad, muszáj fedett helyre menni, nagy tömeg bújik a fedett helyekre, aztán visszamész és minden csupa víz, takarítasz, leülsz, oltári meleg lesz, jól leégsz, de az eső sem tágít, kezded elölről. Kívülről ez macerának tűnik, de belülről, átélve – ezt őszintén mondom – meg se kottyan. Elvégre a legjobbak várnak rád a pályán. Igazából jól is jött az esőszünet, különben étlen-szomjan és egyebek kellett volna végigülnöm Rafa és Stef mérkőzését egymás után, mert én ugyan el nem mozdulok onnan, még a két meccs közötti szünetben sem, hiszen minden egyes pillanatot látni akarok, onnantól kezdve, hogy bemondják a nevüket és integetve feltűnnek a pálya szélén. Igazi extázis.   

Rafa és David jó, de egyértelműen Rafa fölényét hozó mérkőzése után végre megérkezett Stef, hívjuk most már így, a görög (fél)isten. Erről a fiúról 2016 novemberében hallottam először, amikor abban a megtiszteltetésben volt része, hogy – többek között – Andy Murray-vel edzhetett a londoni VB alatt. Gondoltam, ha valakit oda elhívnak, biztos tud valamit. Később derült ki, hogy abban az évben fiú párosban wimbledoni bajnok lett, de onnan azért sajnos sokan elkallódtak már. Nem úgy Stef. A 2017-es év során is többször edzett Andyvel, majd 2018 volt számára az igazi áttörés éve. Élmény volt nézni, hogyan fejlődik, miként alakul a játéka, ráadásul két döntőben is Rafával meccselt (először éppen tavaly itt Barcelonában) és persze kapott ki tőle, mert Rafael Nadal személyében valahogy mindig szembe jön a valóság, megtanulta ezt Stef is. Mindeközben videóblogot (vlogot) készít utazásairól, melyekből egyértelműen kiderült számomra, hogy egészen fiatal kora ellenére mennyire jól nevelt, milyen intelligens, sőt bölcs valakivel van dolgunk a személyében. Nem volt kérdés számomra, hogy leteszem a voksom mellette. Vagy talán úgy mondanám, hogy mellette teszem le a voksom, remélem nem okoz majd nagy csalódást. Fel kell ugyanis készülnünk a Nagy Négyes utáni korszakra, Andy máris kiesett, Federer 38 éves, Rafa iszonyatosan sérülékeny, bármikor vége lehet, Djokovic se a régi már, habár jelenleg ő a világelső, de fiatalabb ő sem lesz. Mi pedig, de én mindenképpen, utánuk is úgy szeretnék teniszt nézni, hogy csúcsteljesítményt látok és szívből tudok drukkolni valakinek, valakiknek…. Még akkor is, ha sosem lesz többet Nagy Négyes, és sohasem lesz új Rafael Nadal és Roger Federer. No szóval, Stef. Elég rosszul kezdte a meccsét, felrémlett bennem, nemhogy negyeddöntő, de egy komoly mérkőzés sem adódik nekünk. El is veszítette az első szettet, csak azért, hogy legyen honnan felállni… Úgy tűnt, begyűri majd Struff-ot, küzdött, mint egy oroszlán, nem akart ő cserbenhagyni bennünket, meg is lett a második játszma, éljen! Elképesztő már most is a játékintelligenciája, csodaszép az egykezes fonákja, kiváló a hálójátéka, agresszívan megy előre, nem az a feladós típus… Aztán a döntő szett végül sajnos elment, amit szomorúan vettünk tudomásul… Így ugyanis annyi a Nadal – Tsitsipas negyeddöntőnek, annyi számunkra a pénteki tenisznek, mehetünk várost nézni, hahaha!  Nem baj Stef, látjuk még egymást. Már ha egyszer hajlandó leszel felnézni autogramosztás közben…  

Összegezve, nagyon örülök, hogy Barcelonát választottuk helyszínül, igazából minden nagyon tetszett, könnyen megközelíthető a helyszín és könnyen be is járható a terület. Van minden, amire szükség van, étel, ital, néhány bolt, mi is bevásároltunk a Rafa vagy éppen a Lacoste részlegen. Találkoztunk elég sok magyarral, nyilván nem véletlenül, sokan gondolják úgy, hogy érdemes ide ellátogatni. Szuper mezőny volt, nagyon jó meccsek, immár azt is tudjuk, hol lehet edzéseket nézni. Sőt, Rafael Nadal menyasszonya is békésen sétálgatott a “tömegben”, hagyta azt is, hogy lencsevégre kapjuk. Amit sajnálok, hogy végül Nishikorit és a párosban induló, amúgy döntőbe is jutó Jamie Murray-t Bruno Soares-sel az oldalán nem sikerült megnézni, de sajnos két nap mindenre nem elég, döntéseket kell hoznod, kit-mit igen, kit-mit nem és ebbe most ennyi fért bele. Illetve még valami.

Pénteken tehát maradt nekünk a Város, néhány ikonikus helyszín felkeresése, végigsétálni a La Rambla-n, kávézni a Beach-en vagy ellátogatni a Sagrada Familiához. Végig éreztem, hogy Stef is ott van köztünk valahol, mert annyira már ismerem, hogy hiába esett ki, ő nem rohan el Barcelonából egy városnézés nélkül… Utóbb kiderült, hogy – többek között – utánunk sétált a La Rambla-n, de azt hiszem így elsőre igazán túlzás lett volna szelfizni vele, mondjuk a Gótikus Negyedben…    

Talán úgy késő délután, este 5-6 tájt, amikor már tudtuk, hogy Rafa legyőzte Struff-ot és megnyerte a negyeddöntőjét, jutott eszembe valami. Mondtam is Ildinek és Böbének, ha most elindulunk innen, a Város másik végéből és nem szállunk le a Hotelnél, hanem továbbmegyünk ahhoz a bizonyos főbejárathoz, meglátásom (megérzésem) szerint egyszer még láthatjátok a Bajnokot. A legjobbat. Minden idők legnagyobbját. A legnagyobb kedvencünket. Aki miatt ezúttal Barcelonáig jöttünk. Néztek rám és láttam, nem hisznek nekem, akárcsak a Mayer elleni meccsen.  Viszont bíznak bennem vagy a tapasztalatomban, esetleg a megérzéseimben, azt a bizonyos bogarat pedig elültettem a fülükben. Emlékeznek még, hogyan is találkoztam én Rafael Nadallal 2013-ban, Rómában.

(Erről bővebben itt: https://anetteblog.wordpress.com/2013/05/27/harmincadik/) 

Úgy gondoltam, körülbelül másfél óránk van visszaérni, akkor talán még elcsíphetjük. Nem volt kérdés persze, ha már egyszer spontán ötlettől vezérelve ez jutott eszembe, adunk egy esélyt az esélytelennek. Átbuszoztuk a Várost és tán este 8 körül, nem mondom, hogy frissen, de ott álltunk a főbejárat közelében. Úgy 1 perc múlva (nem költői túlzás, ez a színtiszta igazság), észrevettem Rafael Maymo-t. Rafa fizikai edzőjét. Rómában is így kezdődött, hahaha. Majd megjelent a Bajnok, boldog mosollyal az arcán, integetett és beszállva az autóba, elhajtott a helyszínről… Na ugye, megint igazam lett. Az elődöntőt szombaton délután már itthon néztük, és szomorúan vettük tudomásul, hogy Rafa nem lesz tizenkétszeres bajnok a Tornán, mert kikapott Dominic Thiem-től, mégsem tudtam másra gondolni és most sem tudok mást írni, minthogy: Rafael Nadal, nekünk mindig te vagy a legjobb…

Tu eres el mejor…