Csak egy maradhat…, avagy így lett meg a Tizenkettedik…

Írta: Farkas Anett

 2019. június 16. napján 

Órák, de inkább napok óta ülök így a gép előtt, nem is tudom már. Így, hogy zakatol a fejemben ez a Tizenkettő. A Tizenkettedik. A “Duodécima”. Azon jár az eszem, ezt nem is lehet épp ésszel felfogni, akkor hogyan lehetne megírni, mekkora teljesítmény is ez… De közben meg arra gondolok, tavaly elkövettem azt a szentségtörést, hogy nem írtam külön a Tizenegyedikről (“Undécima”)… Hiszen a Tizediknél (“Décima”) sem jöttek már nagyon a szavak.

Ott tartunk, hogy Rafael Nadal tizennyolcszoros Grand Slam győztes játékos és tizenkétszer nyerte meg a Roland Garros-t. Tényleg felfoghatatlan. Mindig ki kell hangsúlyozni, ha a Roland Garros-ról beszélünk, a világ legnehezebb Grand Slam tornájáról beszélünk… A legtöbb munkát, a legtöbb pályán töltött órát és a legnagyobb kitartást igényli a játékosoktól. 

Bő hónapja írtam egy kicsengésében tán aggódónak tűnő, a tőlem megszokott optimizmust inkább csak nyomaiban tartalmazó rövid összefoglalót Rafa madridi veresége után. A monte-carlói, a barcelonai és a madridi elődöntős vereségek még engem is megijesztettek. Mi van Rafael Nadallal? Azt hittem, hogy Fognini, Thiem és Tsitsipas után lesz egy újabb legyőző. Közben meg, ismerve Rafát, próbáltam előrevetíteni, hogy valójában nyerhet Rómában és nyerni fog a Garros-on. Vele kapcsolatban, különösen a salak-pályás szezonban, soha nem voltak még ilyen egymásnak ellentmondó érzéseim.

Zaklatott egy római tornánk volt, az időjárás miatt időnként két meccset kellett játszani egy napon, voltak, akik nem is bírták. A Tornára meglepetésként utolsó pillanatban benevező Roger Federer például visszalépett a Tsitsipas elleni negyeddöntőjétől. Óvatosságból, ahogy ő fogalmazott. Nekünk viszont nagyon is jól jött Stefanos Tsitsipas az elődöntőben, vissza lehetett vágni az egy héttel korábbi madridi vereségért, és így helyreállt a világ rendje. A döntőben Djokovic következett, Rafa csodás győzelmet aratott és végre megszerezte az idei első tornagyőzelmét is, elhalkulhattak tehát a kétkedők, mi lesz, ha trófea nélkül kell a Garros-nak nekivágni. Mert nem anélkül kellett. Egészen kézzelfoghatóan érezhető volt, Rafának rengeteget számított a római diadal. Még magam sem gondoltam volna. 

Ennek a Tornának az elején hangoztak el tőle az azóta már szállóigévé vált mondatok: “ami Monte-Carlóban történt, az Monte-Carlóban történt, ami Barcelonában történt, az Barcelonában történt, ami Madridban történt az Madridban történt, de most Rómában vagyunk!” Egészen jól éreztette ez is, nagyon készül a győzelemre, és külön kihangsúlyozta, hogy minden egyes versenyen jobban és jobban érezte magát, jobban és jobban játszott. Vagyis fejlődik… Egy ekkora Bajnok, egy már akkor is tizenhétszeres Grand Slam győztes játékos.    

Vajon mi motiválja? Vajon mi viszi előre? 

Elérkeztünk Párizsba, és nem volt kétséges, Ő a Torna favoritja, szerényebb szezon ide vagy oda. Ekkor robbant a bomba, edzője Carlos Moya ugyanis rendkívül érdekes, egészen őszinte interjút adott, melyben elmondta: Rafa mentálisan és lelkileg nagyon mélyről jött vissza. Bevallotta, hogy ez volt a Rafával töltött edzői korszakának eddigi legsötétebb, legnehezebb időszaka. Jómagam döbbenettel, de egyben nagy örömmel fogadtam ezt a vallomást, ezt a kitárulkozást, mert sokkal érthetőbbé tette számomra az azt megelőző hetek történéseit. Később, immár tizenkétszeres Roland Garros bajnokként maga Rafa is adott egy hosszú interjút az El País-nak, melyben nyíltan beszélt arról: Indian Wells-ben kiújuló sérülése, valamint a tény, hogy nem tudott kiállni Federer ellen az elődöntőre, olyan mély mentális és lelki válságba taszították, hogy komolyan gondolkodott azon, idén már nem versenyez tovább. Elege lett. Elege lett Rafael Nadalnak a sérülésekből, a fájdalomból, talán még a teniszből is, bár ezt ő maga így nem mondta. Rafael Nadal feladta.

Innen kellett visszajönni. Innen kellett felállni. Innen kellett folytatni. Rafa elmondása szerint az igazi fordulópont Barcelonában, a Leonardo Mayer elleni meccse után következett be. Tudjátok, hogy jómagam személyesen is ott voltam ezen a mérkőzésen, és bár tényleg a nulláról kellett akkor is felállni, egyáltalán nem érzékeltük és természetesen nem is gondoltuk, valójában Rafa karrierje szempontjából micsoda mérföldkőnél lehetünk jelen. Utólag is nagyon hálás vagyok ezért a Sorsnak. Ahogy Rafa mesélte, azon az átszenvedett meccsen érezte újból igazán, hogy ezt ő akarja. Nagyon akarja. Azon az estén ígéretet tett magának, hogy elfogadja a szembejövő nehézségeket és a helyes hozzáállással, a megfelelő energiával megy tovább az úton. Másnap láttuk edzeni… Így belegondolva, valóban láttunk már lelkesebb, energikusabb Rafát, de a Jelenlétének a Varázsa mindent elhomályosít, a legelszántabb, legfanatikusabb drukker sem láthatta valójában min megy keresztül ez a legendás játékos…. Mi sem láttuk nyilván. Aznap délután nagyon megverte Ferrer-t, nekem legalábbis ez maradt meg az emlékezetemben, és ez talán így is volt…

És minden viszontagság, minden sötét erő, minden küzdelem ellenére Párizsban tehát ott tartottunk, hogy Rafa a Torna favoritjaként érkezett és ennek megfelelően csodálatosan játszott és csodálatosan menetelt a Roland Garros-on, mindenekelőtt a pompásan felújított Philippe Chatrier Pályán. Zárójelben jegyzem meg, hogy villanyfény és tető még mindig nincs a Garros-on, rossz idő viszont volt, ezért például teljes játéknapot is törölni kellett a programból, szerencsére Rafát ez nem érintette. Goffin ellen ugyan véletlenül elveszített egy szettet, de nagyon magabiztosan érkezhetett a Federer elleni elődöntőre. Lássuk be, Roger jelenlétét a Tornán szokás szerint túlhype-olták (érti a szót mindenki??!!), de talán nincs is ezzel semmi gond, hiszen 2015 óta nem játszott a vörös földön. Szegény Roger Federer így aztán elhitte, hogy nyerhet Rafa ellen, Párizsban, a Roland Garros-on, a Philippe Chatrier-n… Ugyan. Senki sem nyerhet ellene, ha Rafa nem sérült, hanem egészséges. Fizikailag, lelkileg és mentálisan. 2005 óta mindösszesen kétszer szenvedett itt vereséget, egyszer pedig visszalépni kényszerült a Torna közben, mindhárom alkalommal sérült volt… Fizikailag és/vagy lelkileg. Talán mentálisan is. Vagy úgy leginkább.  

Belegondolni is hátborzongató, hogy Indian Wells után feladta. Nem tudjuk, hogy csak egy pillanatra, egy órára, egy hétre, de Rafael Nadal feladta. Az elődöntőn mostoha körülmények uralkodtak, óriási szél volt, szinte lehetetlen volt játszani, ez a két géniusz mégis parádés meccset hozott le nekünk. Rafael Nadal győzelme egyetlen percre sem forgott kockán. Valójában annyival jobb volt, hogy végül már Federer is úgy gondolta, itt nincs mit tenni… A másik elődöntő Djokovic és Thiem között be sem fejeződött, mert a szerbnek nem ízlett a szél… Jutalma a másnapi vereség, mert el kell ismerni és be kell látni, hogy ezen a salakon, ezen a pályán a második legjobb játékos immár évek óta Dominic Thiem, és nem Novak Djokovic, és nem Roger Federer… Zsinórban másodszor próbálkozhatott tehát Thiem Rafa legyőzésével a döntőben, de abban mindenki egyetértett előtte és utána is (kivéve persze a rendre rosszul tippelő Mats Wilandert és néhány fanatikus társát), hogy ezt a meccset akár le sem kéne játszani… Mert ha valahol, hát akkor a Roland Garros döntőjében annyira egyértelmű, hogy itt csakis egy maradhat és azt az egyet végül mindig Rafael Nadalnak hívják…  

Nagyszerűen játszott Domi a döntőben egyébiránt, de Rafa ellen minden kevés. A Torna mérkőzése összességében a legjobb 16 között lejátszott, 5 óra 9 percen át tartó, Tsitsipas – Wawrinka összecsapás volt, mely végül a korábbi bajnok Stan győzelmét hozta, de talán megmutatta, hogy Stefanos Tsitsipas miért fog előbb utóbb Grand Slam-eket nyerni halomra… Most még inkább utóbb mint előbb, mert hiába a tizennyolcadik Grand Slam győzelem, ebből tizenkettő ugyanott, mondom épp ésszel fel sem fogható, de a cirkusz megy tovább…

Immár füvön, a zöld gyepen, és a párosban visszatérésre készülő Andy Murray is úgy gondolja, hogy Wimbledonban sem nyerhet más, mint a Nadal – Federer – Djokovic hármasból valaki, szóval a fiataloknak még odébb az igazán nagy diadal… Egyetértek Andyvel, hogyne értenék egyet, azzal, hogy Rafát várom a végső győztesnek, mert tavaly nagyon elszúrta az elődöntőt a Tenisz Szentélyében, ezt azóta maga is többször elmondta és higgyétek el, Rafael Nadal mindig elismeri a másik fél győzelmét és elfogadja a saját vereségeit, de erről a tavalyi meccsről többször is úgy nyilatkozott: “meg kellett volna nyernem, mert meg tudtam volna nyerni… ” 

Köszönjük a Tizenkettediket Bajnok, a „Duodécimát”, aminek valójában már nevet sem adtak, mert nemigen tudta senki elképzelni, hogy ezt meg lehet csinálni… Pedig meg lehet csinálni. Igaz, ahhoz az embert Rafael Nadalnak kell, hogy hívják, egy olyan sportágban, ahol tényleg mindig csak egy maradhat…