Írta: Farkas Anett, 2020. október 12. napján
mert szó az nincs, csak képzelet…
Így lett meg Rafael Nadal huszadik Grand Slam Trófeája – igaz történet
Azok a napok mindig mások. Fontosabbak. Különlegesebbek. Azok a napok, amikor Rafael Nadal Grand Slam döntőt játszik. Máshogy kelünk reggel. Talán már máshogy is fekszünk le előtte este. És így megy ez immár 15 éve…
Már este azon jár az agyunk, hogy is lesz a másnap. Hogy telik majd a vasárnapunk. Mi fér bele a döntőig. Reggelizünk, edzünk, misére megyünk, enni adunk a családnak, olvasunk, vagy semmit se csinálunk… Kinek mi fér bele. Legszerencsésebbek talán az Ausztrál Open idején vagyunk, mert alig ébredezünk, reggeli és máris jöhet a döntő. Legnehezebb a US Open, mert gyomorideggel telik az egész nap, végre este tíz lesz és lehet, hogy még hajnali háromkor is ébren vagyunk. A két európai Grand Slam Torna a köztes állapot. Csinálunk is valamit, meg nem is. Bele is fér valami, meg nem is.
Hihetetlen nyugalommal ébredtem 2020. október 11-én, azon a vasárnapon, amikor Rafael Nadal arra készült, hogy tizenharmadszor, igen tizenharmadszor is megnyerje minden idők legnehezebb Grand Slam Tornáját, vagyis a Francia Nyílt Teniszbajnokságot, ismertebb nevén a Roland Garros-t. Minden itt kezdődött 15 esztendeje… Számára és igazából számomra is. Megpecsételődött a Sorsa, a Sorsom, a Sorsunk. Neki azzal, hogy megnyerte élete első Roland Garrosát, nekem azzal, hogy láttam őt ott akkor játszani… Egy 19 éves létére már akkor is karizmatikus srácot, akinek a pályán való jelenléte odaszegezett a képernyő elé és ott tart azóta is…
Mindenki tudja min mentünk át az elmúlt 15 évben és mindenki tudja, min megyünk át 2020-ban… Az évben, amikor a korona-vírus járvány mindent felborított, átírt, sok mindent tönkretett és megannyi áldozatot követelt… Március közepétől egyáltalán nem voltak teniszversenyek, és nagyon úgy tűnt, még sokáig nem is lesznek. Ez az időszak, hogy ezalatt mi történt és mi nem történt, úgy a világban, mint speciálisan a tenisz világában, netán a saját életünkben, megérne egy külön fejezetet, de ettől most eltekintek. Számunkra most csak az elmúlt két hét és az elmúlt vasárnap a fontos.
Megrendezni a Roland Garrost Párizsban, szeptember végén, de leginkább októberben, micsoda elvetemült ötlet, gondoltuk, amikor ezek a jó franciák mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva valamikor nyár elején bejelentették, hogy itt pedig ez lesz és így lesz. Franciák. Őrültek. Elment a józan eszük. Mégis mit képzelnek és folytathatnám a sort. De hát „ezek” pontosan ezért franciák, hogy ragaszkodjanak az elképzeléseikhez és valóra váltsák az álmaikat. Vagyis idén is, ebben az elátkozott 2020-ban is megrendezzék a legfontosabb, legismertebb teniszversenyüket. És meg is rendezték.
Volt néhány felvezető verseny a tornára, például a Római Masters. Olaszok. Hát őnekik is rendezni kell valamit, nyilván. Róma, a kedvenc városom, hisz tudjátok, annyit írtam már róla. Ez volt Rafael Nadal első versenye az újrakezdést követően, nagyjából hét hónappal azután, hogy február végén diadalmaskodott Acapulcóban, ahol a 85. tornagyőzelmét ünnepelhette. Jól indult Róma, két szép meccsel, de csúnyán végződött, becsúszott egy vereség már a negyeddöntőben a mindig veszélyes Diego Schwartzman, Rafa egyik legjobb barátja ellen. Mondhatnám, hogy fogtuk a fejünket, de ez egyáltalán nem igaz. A vereség miatt semmiképpen sem, talán csak az esett kicsit rosszul, hogy Djokovic a Trófea megszerzésével beérte Rafát a megnyert Masters Tornák számát illetően. Harminchat. A nyomukban sincs senki és nem is igen lesz már.
Szóval Novak Djokovic. A veretlen. A jó ég tudja hány zsinórban megnyert győztes mérkőzés volt már mögötte, amikor leléptették a US Open-en. Nyilván, ha nem léptetik le, nyer ott is, de történt, ami történt, Dominic Thiem nyert egy Grand Slam Trófeát. Szeretünk Domi, szóval gratulálunk, de csak jobb lett volna legyőzni valakit a Nagy Hármasból azért a Trófeáért. Igaz, nem lehetett. Roger Federer már a tavasszal bejelentette, hogy sérülése miatt idén nem játszik, Rafael Nadal nem utazott el az amerikai etapra, Novak Djokovicot leléptették…
Hűvös, esős, nyirkos, a vártnál is őszibb az idő Párizsban. De a jó franciák felkészültek, immár van tető a Philippe-Chatrier felett, utánuk az özönvíz. A játékosok dideregnek, 8-10 fokban játszanak, nem számít, mert legalább megy a Roland Garros, van tenisz, lehet nézni a tévében, sőt ezer embert még be is engedtek, hogy nagykabátban, sapkában, sálban a játékosokkal együtt dideregjenek. Szóval Rafael Nadal is megérkezett Párizsba és a rá jellemző és hozzá méltó alázattal és rációval elmondta, hogy tisztában van mindennel: ez a Roland Garros nem az a Roland Garros, az új labdák szörnyűek, nem pattannak úgy, a nap sem fog sütni, sőt egyenesen esni fog, tehát majd tetőt húznak, szóval hölgyeim és uraim, Önök azt hiszik, hogy semmi nem szól mellettem, de én ezt a kihívást elfogadom. Challenge accepted. Ezért jöttem ide.
Amikor láttam ezt a sajtótájékoztatóját Rafának, tudtam, hogy itt nem lesz baj. Éreztem, hogy mennyire felkészült és mennyire eltökélt. Edzett behúzott tető alatt azért, hogy érezze a pályát úgy is. Ha netán úgy alakul. Eltökélt, felkészült és profi. Nem mintha ezt az elmúlt tizenöt hosszú esztendőben nem bizonyította volna már annyiszor. Valahogy éreztem, hogy ez a tető még számítani fog. És az a vereség ott Rómában, az argentintól, számítani fog. Pontosabban úgy mondanám, a javunkra fog szolgálni. És hát nem bejött. Mondhatjátok, hogy véletlen, de én nem hiszek a véletlenekben.
Lezajlott a Sorsolás, és azonnal beindultak a károgók. Temetői hangulat érződött, mert te jóságos atyaég Dominic Thiem, ez a hullafáradt friss Grand Slam bajnok salakos meccsek nélkül a lábában hát pont nem Rafa ágára került… Hogy a kutya meg a macska. Szegény Dominic Thiem, én csak őt sajnáltam egy kicsit, hogy hát nem pont Rafa ágára került… Aztán el sem jutott Rafáig, mert egy bizonyos Diego Schwartzman, talán a Torna legnagyobb meccsén, ajtót mutatott neki. Bye bye Domi! Innentől vált biztossá, hogy jelentősége van a római vereségnek, annak a római vereségnek, amiből valóban volt mit tanulni. Én sohasem láttam még Rafael Nadalt úgy pályára lépni, hogy ne tanult volna a vereségeiből. Mert ha nem tanult volna, nem is lenne ott, ahol ma van. Így tehát egyáltalán nem tartottam az elődöntőjétől, mert nekem elég volt annyi, hogy Rafa az éppen aktuális sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy tudja, mit rontott el Rómában. Finoman hívnám fel itt ismét a kishitűek, károgók és társaik figyelmét, hogy érdemes mindig odafigyelni arra, mit is beszél Rafael Nadal.
Azt kell mondjam, ha szoros is, de mégis sima elődöntő volt, 6:3, 6:3, 7:6 Rafának. Vagyis Rafael Nadal szettveszteség nélkül masírozott be a Roland Garros döntőjébe, immár tizenharmadik alkalommal, és méltó ellenfelére várt. A második elődöntő igazán izgalmasra sikerült, bár sokáig úgy tűnt, Novak Djokovic is masírozik, ám az ifjú görög Stefanos Tsitsipas meccslabdát hárítva végül kiharcolta a döntő szettet, mi lesz itt még kérem szépen… Végül semmi nem lett, csak érvényesült a papírforma. Kedvenc görögöm kikapott ugyan, de méltó csatában bukott el, a szerb fiúról pedig megtudtuk, hogy valójában sebezhető. Most még jöhetnék azzal, hogy a korábbi meccsein az is kiderült, hogy a shakespeare-i színház nagy rajongója, de ezzel semmi újat nem tudok mondani. Ő mindig ezt csinálja. Aztán a döntőben meglepett bennünket. No, de erről egy kicsit később.
Mivel, mint már ezt is tudjátok, nagy rajongója vagyok az ifjú görög Stefanosnak, számomra a tenisz legnagyobb jövőbeni csillagának, persze sajnáltam, hogy végül kikapott, de összességében én a döntőben azt szerettem volna látni, hogy Rafael Nadal megmutatja Novak Djokovicnak, hogy mégis ki az úr a háznál. A házban. Akarom mondani, a Philippe-Chatrier-n. De arra, ami a döntőben történt, még én sem számítottam.
Szóval ott hagytam abba, hogy tegnap reggel nagyon nyugodtan ébredtem. Egy kicsit meglepett ez a nyugodtság. Bár tudatosan távol tartottam magam gyakorlatilag a teljes két héten át attól a ténytől, hogy mire készülünk ma, vagyis nem pusztán egy tizenharmadik Roland Garros diadalra, de egyben a huszadik Grand Slam győzelemre, ezen a vasárnap reggelen már nem lehetett nem gondolni erre. Nem erre gondolni. És valahogy mégis sikerült. Pedig ez nem egy átlagos vasárnap volt. Minden Grand Slam finálé napja ünnepnap, ha Rafael Nadal érdekelt a döntőben, az maga a Karácsony. Vagy a feltámadás. Nagyon nagyon fontos nap. Egészen különleges nap. És én halál nyugodt vagyok egy ilyen napon…
Valójában tudtam, hogy ez jó jel, mert azokon a vasárnapokon, amikor Rafael Nadal veszített a döntőben, szinte mindig borzasztóan ideges voltam, már ébredéstől kezdve. Tudjátok, azok a rossz lepkék az ember gyomrában. De a jó lepkéket egy kicsit hiányoltam, azt a fajta izgalmat, ami nem gyötör, nem telepszik rád, csak szebbé teszi a várakozást. Vagy izgalmasabbá. Ha ma nincs, hát nincs, végre délután 3 óra, csapjunk bele. Jönnek a szakértők, okosabbnál, okosabb emberek… Sajnos nem úgy pattannak a labdák, sajnos nem süt a nap, sajnos behúzták a tetőt, és folytathatnám. Úgy gondoljuk 65 százalék esélye van a világelső Novak Djokovicnak és 35 százalék esélye Rafael Nadalnak… Micsoda???!! – kiáltjuk el magunkat a képernyő előtt. Hát ti megőrültetek? Annak a Rafael Nadalnak, aki immár a 102. mérkőzését játssza ezen a Tornán, értitek, a százkettedik mérkőzését, amelyből kilencvenkilencet megnyert és mindösszesen kétszer, tehát kétszer kapott ki itt, mind a két alkalommal sérült volt, ráadásul tizenkétszeres bajnoka a Tornának, és ti 35, azaz harmincöt százalékot adtok neki? Nem értelek benneteket jó emberek…
Apropó tető. Természetesen be van húzva. Természetesen az egész döntő alatt egyetlen csepp eső nem esik, hétágra süt a nap, bárányfelhőcskék úsznak a gyönyörű kék égen, bármelyik nyári nap megirigyelné a látványt. Nem tudom mit gondoltak a szervezők és nem is érdekel igazán, hogy miért húzták be a tetőt, mert én egyébként alapvetően nem hiszek az összeesküvés elméletekben, mindenesetre érdekes döntés volt. Olyan franciás. De azért Je t’aime Paris…
Arról már nem is beszélek, hogy Djokovic egyik edzője, Goran Ivanisevic úgy nyilatkozott a döntő előtt, hogy Rafának semmi esélye, ezért, azért, meg amazért. Ő természetesen kifejtette, mire is gondol, de számunkra nem bír jelentőséggel. Ilyet ugyanis akkor sem mondunk, ha igaz lenne, tiszteletből drága jó uram, de úgy, hogy még nem is igaz… Érthetetlen. Nem tudom Rafa hallotta-e, olvasta-e ezt a nyilatkozatot, és szerepet játszott-e mindez abban a teljesítményben, amit vasárnap a fináléban nyújtott, de ha igen, köszönjük Goran Ivanisevic ezt a végtelenül pökhendi és nagyon ostoba megnyilvánulást!
Szóval a döntő. Bejönnek és amikor a sorsolás zajlik a hálónál, egy pillanatra közelről mutatják Rafa arcát, szemeit. Hihetetlen nyugalom áradt belőle és mindennél erősebb koncentráció. Itt értettem meg, hogy miért vagyok én is ezen a napon annyira nyugodt. Ha egyébként aggódtam volna amiatt, hogy Rafát agyonnyomja nem is a tizenharmadik, mint inkább a huszadik terhe, ekkor biztosan megnyugodtam volna. Még Rafael Nadalt is nagyon ritkán látod ilyennek. Ő ugyanis a szó szoros értelmében nagyon tud izgulni a meccsek kezdetén. De ma nem, ma semmi nyoma ennek. Tényleg olyan, mintha egy külön világ lenne. Valaki, aki megérkezett, aki hazaérkezett, és nincs mitől nemhogy félnie, de tartania sem.
Talán Rafael Nadal nem felejtette el, hogy a századik győztes meccséért lép itt pályára, a tizenharmadik Trófeáért és a huszadik Grand Slam győzelemért. Azért a huszadikért, amivel utoléri Roger Federert. Amire annyian, de annyian azt mondták, szakértők!, hogy sosem fog bekövetkezni. Azért a huszadikért, amiről mi, akik 15-16-17 éve kísérjük az úton, mindig tudtuk, hogy de igen, ő ezt (is) meg fogja csinálni. Vagyis Rafael Nadal talán nem 35 százalékot adott magának…
Ami a döntőben történik, az persze minden képzeletünket felülmúlja… Rafael Nadal úgy játszik, mint egy isten… Ne kérdezzétek, hogy mégis hogy játszanak az istenek, mert nem tudom, de ilyennek képzelem… „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó az nincs, csak képzelet….”
Az első szettben Rafa kioszt egy 6:0-át Novak Djokovicnak. A másodiknak 6:2 a vége, és itt már mindenki tudja, hogy innen nincs visszaút. Ha esetleg a szakértő urak, edzők és károgók még reménykedtek volna. Itt már egyáltalán nem volt miben. Novak Djokovic javára írom, hogy ezúttal elmaradt a színház, a szenvedés, a jöjjön a doktor bácsi, ha ő nem tud meggyógyítani, akkor esetleg a doktor néni, még csak a válogatott szerb káromkodásokat sem ismerhettük meg. Novak Djokovic majdnem alázattal tűrte, hogy lemosták a pályáról. A harmadik szett 7:5 Rafának és kezdődhet a sírás. Bevallom, mert úgyis bevallottam már mindent, 6:0, 3:1-től kezdve végigbőgtem ezt a meccset, mert ott szakadt rám végleg, hogy ez meglesz. És hogy ez milyen hatalmas dolog, nem csupán a teniszsport, de az egyetemes sport történetében is. Sokak szerint a legnagyobb dolog. Tizenhárom végső diadal a világ elismerten legnehezebb Grand Slam versenyén. Párizsban, a Roland Garros-on. És Rafael Nadal megcsinálta.
Rafa beszéde ezúttal is királyi, nem feledkezik meg a szenvedőkről, a világ jelenlegi nehéz helyzetéről és persze a családjáról, a csapatáról és rólunk. Miattunk játszik, ahogy elmondta már oly sokszor, a szurkolókért, akik felé ezekben a rendkívül nehéz időkben még nagyobb felelősséget érez. Hogy talán néha, pár órára kiszakíthat bennünket ebből a rémálomból, és elhitetheti velünk, hogy lesz még a világ olyan, amilyen volt.
Rendkívül, szavakkal elmondhatatlanul büszkék vagyunk Rád Rafael Nadal, te vagy a mi Bajnokunk és én személyesen rendkívül boldog vagyok, hogy azon a 15 évvel ezelőtti első Roland Garros-odon megláttam benned nemcsak a legnagyobb, legkiválóbb sportolót, de egy végtelenül alázatos, intelligens, csodálatosan jó embert. Minden egyes pillanata ennek a tizenöt esztendőnek maradéktalanul megérte, még a legnehezebbek is, és számomra nem kérdés, hogy a tegnapi diadal, a megszerzett huszadik Grand Slam Trófea, és az a zseniális, hibátlan, oktatni való játék, amivel ezt elérted, szóval, hogy mind közül ezek voltak a legédesebb percek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése