Csak hagyjátok, hogy hadd fájjon…

 Írta: Farkas Anett

Pécs, 2021. február 12. 

Ismertek jól, hisz tizenkettedik éve olvashatjátok Rafáról szóló írásaimat. Éppen ezért tudhatjátok, hogy nem vagyok az a kesergős típus. Nem emlékszem, hogy Rafa legfájóbb vereségei közül bármelyik után is siránkoztam volna. Sőt, én vagyok a legnagyobb támogatója, magukat a drukkereinek vallók ellen is a legnagyobb védelmezője a vereségei kapcsán, hiszen ő a legfőbb inspirációm, akiből mindig példát és hitet meríthetek. 

Igen, tegnap kikapott, hát kikapott. Egy olyan Tornán, ahol a statisztika, az elmúlt hosszú évek eredményei, a lejátszott nagy, de elveszített meccsei miatt szinte semmi sem szól(t) mellette. Még azt is mindig eltévesztem, hogy hány döntőt játszott itt, legalább egyet valahogy mindig kifelejtek, amolyan “freudi” módon… Mert mindig az a szöveg, hogy 2009-ben nyert egyetlen Trófeája óta nem terem itt babér neki. Mit számít a 2012-es, a 2014-es, a 2017-es és a 2019-es döntője?! Azt mondják semmit. Pedig ez nem igaz. Rafael Nadal ugyanis képes Ausztrál Open-t nyerni, és én az elmúlt tizenegy esztendőben is rendületlenül hittem ebben. Mindegy mi volt előtte, sérült volt-e avagy sem, jó formában volt-e avagy sem, hittem minden év elején, hogy ez az Ausztrál Open a mi Open-ünk lesz. Az Ő Open-je lesz. Számtalan írásom is tanúskodik erről. Idén azonban ezt írtam egy üzenetben a Torna előtt legkedvesebb Rafa drukker szurkolótársaimnak: “pesszimista vagyok, idén nincs esélyünk…” Nem csak a kihagyott ATP Kupa, a fájó hát, a furcsa körülmények miatt, hanem mert egyszerűen így éreztem. Megéreztem. Mindeközben persze reménykedtem, hogy rosszul érzem. 

És nagyon őszintén mondom, arra bizonyosan nem számítottam a tegnapi negyeddöntő előtt, hogy Stef legyőzi őt. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy Stefanos nem tudja legyőzni őt. Az a helyzet ugyanis, hogy Stefanos bárkit le tud győzni. Nem csak hiszem, de remélem is, hogy ő a tenisz legnagyobb jövőbeni csillaga. De ehhez még nagyon sok mindent kell letennie az asztalra. Ha Rafa rosszul játszott volna tegnap, ha Rafát látványosan hátráltatta volna a sérülése, könnyebben megemészteném, hogy a Happy Slam (a Boldog Szlem) nekünk annyira sosem boldog… Csak hordjuk a sebeket innen, fel-felszakadnak néha. És fájnak… Ezért kérlek Benneteket, csak hagyjátok, hogy hadd fájjon… Nekem Ő nemcsak a legnagyobb teniszező, de a legnagyobb sportoló is. Minden egyes tornán újra és újra megcsodálom, és vagyok nem csak Rá, de arra is elképesztően büszke, hogy a szurkolója lehetek. Hogy a szurkolója vagyok. És mindemellett is fáj a tegnapi vereség, mert nyerhető volt a meccs, ott volt a kezében, a markában, a szorításában és mégis kicsusszant belőle. 

Tudjuk jól, hogy Ő egy igazi nagy lélek, a meccs után így fogalmazott a sajtótájékoztatón:

“Én nem az a fickó vagyok, aki kifogásokat keres vagy panaszkodik amiatt, ami történt. Egyszerűen csak elfogadom. Soha nem mondanám magamról, hogy nem vagyok szerencsés. A sérüléseim ellenére sem. Azt hiszem, hogy én egy nagyon szerencsés ember vagyok valójában. Egyetlen dolgot tehetek, folytatom tovább. Igen, kétszettes előnyben voltam a negyeddöntőben, nagyon közel az elődöntőhöz. És elveszítettem az esélyem? Igen, de az élet folytatódik. Abban reménykedem, hogy lesznek még itt esélyeim és továbbra is harcolok ezért.”

És én minden egyes szavával egyetértek, de még így is, ezek után is nem kérhetek mást, minthogy Ti csak hagyjátok, hogy hadd fájjon….

Rafa, Te is csak hagyd, hogy ez most hadd fájjon…