Párizsból, szeretettel

Írta: Farkas Anett, 2011. november 21. napján

A tenisz szenvedély. Én függő vagyok. De megéri.

Párizsból, szeretettel

Figyelmeztetés: az alábbi írás tele lehet mások számára haszontalan emlékekkel és információkkal. Csak akkor olvasd el, ha ezt nem bánod!

Az ötlet – kissé meglepő módon – nem az enyém volt. Emlékeim szerint talán még tavasszal született meg és kedves barátnőmtől, Dettitől származott. Vagyis, hogy menjünk el az év utolsó Masters Tornájára Párizsba. Úgysem jártunk még Párizsban, úgysem jártunk még Masters Tornán… Szeptember végén pontot tettünk a mondat végére. Lefoglaltuk a repülőjegyet, a szállodát és a biztonság kedvéért november 9-e szerdára vettünk jegyet az interneten a  BNP Paribas Masters nappali és esti programjára is.  

Mondjuk nem tudom, hogy logikus vagy nem, de úgy kalkuláltam: ha tavaly a szerdai napon játszott Fed, Djoko és Andy (a Murray), minthogy Rafa akkor sem indult, talán így lesz ez az idén is. Már nem abban az értelemben, hogy Rafa idén sem indul(t)… Ezt egyébként nagyon sajnáltuk, bár utólag be kell vallani: ha még Rafa is eljött volna Párizsba, valószínűleg még arról sem lenne fogalmunk: hol is található az Eiffel Torony… Úgyhogy itt köszönöm meg Rafael Nadalnak, hogy otthon maradt, így legalább egy kicsit megismertük Párizst is. Egy nagyon kicsit.

November 7-én hétfőn délután érkeztünk meg Párizsba és a második utunk máris a Bercy Sportcsarnokba vezetett. Nem volt nehéz dolgunk, a szállodánk – természetesen tudatosan így választva – közel esett a Bercyhez, ahová – egyetlen nap kivételével – mindennap elzarándokoltunk. Gyanítom bármelyik nagy vallási zarándokhely nem látott volna bennünket ennyiszer .

A franciák nem beszélnek angolul. Lehet, hogy nem is tudnak vagy csak nemes egyszerűséggel nem hajlandóak. Valahogy azonban úgy hozta a Sors, hogy ha valaki végül mégis hajlandó volt angolul társalogni velünk, az nem adta alább: igen fontos információkkal szolgált számunkra. Meg kell jegyezni, hogy a verseny rendezői vagy legalábbis azok, akikkel a földi halandó egyszerű néző találkozhat, meglehetősen bohémek. Vagyis franciák. Ez az egész teniszversenyesdi a világsztár teniszezőkkel nem nagyon izgatja őket. Már az 1. nap végén úgy éreztük, jómagunk jobban tudjuk: mi hol van, mi mikor lesz, mint azok, akik elviekben azért vannak ott, hogy segítsenek… Mindenesetre a tenisz iránti szenvedély és alázat, valamint a kitartó csacsogás angolul hasznot hoz az embernek: ingyen tenisz-naptárat, táskát és ugye aranyat érő információt.

Megérkeztünk tehát a Bercyhez és vettünk jegyet. Nagyon fontos tapasztalat, hogy a Torna elején még rengeteg jegy van és olcsón. A Bercyben összesen 3 pálya van: a Center, az 1-es és a 2-es Pálya. Veszel egy jegyet és nézheted a meccseket mindhárom pályán, kifulladásig. (Jó, azért a nappali és az esti programra persze külön jegy dukál). Egy Bennetteau – Raonic meccsel kezdünk, csak hogy a későbbiek folyamán lássuk majd az összes francia játékost, aki él és mozog . Mondjuk Jeremy Chardynak külön örültünk, pláne, hogy a mi Andynk ellen játszott, de ne rohanjunk ennyire előre.

Egész héten, amíg kint voltunk Párizsban, rengeteg szerencsés momentumban volt részünk, talán nincs is annyi szerencse, ami bennünket ért (ha bár itt kell leszögeznem: nem hiszek a Véletlenben, csak a Sorsban ).

Úgy történt tehát, hogy Andy Murray valamiért elhatározta, hogy Párizsban is elindul a párosban és ezúttal Ross Hutchins-t választotta magának. Azt a mai napig nem derítettem ki, miért is, de nekünk így volt jó. Ross fiú hódított, pedig nem könnyű, ha valakinek Andy Murray áll az oldalán. A pályán. Én egyébként mosom kezeimet és elnézést kérek Rosco-tól (hah), hogy egy tőle kért aláíráson kívül figyelemre sem méltattam. Sorry!

Bár eredetileg a Murray/Hutchins – Almagro/Marrero első fordulós páros mérkőzés a Center Pályára volt kiírva, a Tenisz Istenek úgy akarták, hogy a fiúk végül a 2-es Pályán kezdjék meg hódító útjukat .

Itt kell beszámolnom arról: mi is a különbség a három pálya között. A Center Pálya természetesen a gyönyörű Bercy Sportcsarnok éke, azzal a szépséghibával: ha valahol magasabban ülsz, biztosan nem lesz olyan szerencséd, hogy bármelyik játékos  a figyelmére méltasson. A különböző részek ráadásul korlátokkal le vannak zárva, tehát hiába üresek az alsóbb sorok, esélyed nincs lejutni oda, hiszen meg sem próbálhatod. A tenisz, mint olyan viszont mindenhonnan tökéletesen látható és élvezhető.
   

Az 1-es Pálya: magas “fallal” körülvett, viszonylag kis létszámú néző befogadására alkalmas, vagyis minél inkább benne vagyunk  a hétben, annál inkább közelharcot kell vívni a bejutásért. És roppant hideg… 

A 2-es Pálya. Kétségkívül a legjobb hely a Bercyben. Már, ha van olyan szerencsés az ember (Istenem, tud valaki jobb szót ennél a “szerencsénél”), hogy a világranglista 3. helyezettjét, egyébiránt saját személyes kedvencét kiteszik az egészen családias hangulatú 2-es Pályára. (Igen, Andy Murray-t itt láttam játszani, kétszer is!)

Szóval beléptünk a 2-es Pályának helyet adó terembe, ahol már a helyén üldögélt a spanyol kettős. Gondoltunk egy merészet és helyet foglaltunk közvetlenül a másik párosnak fenntartott székek mögött. Ha nem említettem volna, páran “lézengtünk” ezen a 2-es Pályán, bár később azért többen lettünk… Megérkezett Judy Anyu is az ikrekkel (Andy nagymamáját csak a harmadik napon sikerült azonosítani, ami tudom szégyenteljes vallomás, de legalább őszinte…).  

És akkor végre igen jöttek ők: Andy és Ross. Nyeltem egyet, ennyi biztos. A többire nem emlékszem vagy fedje jótékony homály. Andy a személyemben kapott egy visszafogott, de rendkívül támogató, a világsztárt finoman, mégis az “én pontosan tudom, hogy te ki vagy és mit értél el eddig, ami sokkal több, mint, amit bárki általában az életben elér(het)” hozzáállással kezelő szurkolót (najó, rajongót). Ezt értékelte, sőt a mérkőzés végén – a legnagyobb meglepetésemre, végülis mindenre én sem számíthatok - kifejezésre is juttatta, de ne rohanjunk ennyire előre. Andy szokásához híven lassan kezdett. Emlékeim szerint kétszer is elveszítette az adogatását, viszont Ross jól játszott. Aztán a mi Andynk is összeszedte magát és végül megnyerték a mérkőzést. Természetesen fantasztikus élmény volt Őt tényleg ennyire közelről, testközelből látni teniszezni. 

 
Örömmel töltött el bennünket a győzelmük, hiszen így biztosak lehettünk benne, hogy legalább autogrammot tudunk majd kérni. Igaz, a meccs végére valahogy sokkal többen lettünk és hirtelen szinte tömegnyi ember vette körül, elsősorban Andyt… A győzelmet követően Andy és Ross átsétáltak a túloldalra, hogy a jelenlévő rokon kislányoknak (név szerint Cora és Ailsa) az általuk szorongatott teniszlabda aláírásával köszönjék meg a szurkolást .    

 

Aztán visszasétáltak a fiúk és Andy a “tömegbe” dobta az általa viselt csuklószorítót. Ezt követően, ahogy már említettem – nagy meglepetésemre – odalépett hozzám és nekem adta a törölközőjét. Fontos hangsúlyoznom, hogy adta (nekem) és nem dobta (a közönségnek). Ennek csak azért van jelentősége, mert azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt valaki még elveheti tőlem. Pedig sajnos ez történt. Egy meglehetősen szemtelen kisfiú egyszerűen kitépte a kezemből. Nemcsak én, de Andy is meglepődött. Természetesen ebben a korban már az ember nem vív közelharcot egy törölközőért, még akkor sem, ha azt maga Andy Murray adta neki, pláne nem egy kisgyerekkel. Még, ha az a kisgyerek szemtelen is. Így hát maradt nekem a volt is törölközőm Andy Murray-től meg nem is emléke, valamint egy meglehetősen hangos és együtt érző SORRY! (SAJNÁLOM) Andytől. Végülis…

Szerencsére a könyvet, amelyet alá szerettem volna íratni Vele (Coming of Age) senki nem tépte ki  a kezemből. Végül azt nemcsak Andyvel, hanem Ross-szal is aláírattam, ha már ott volt ő is, mondhatnánk, de én nem így értékelem: pont ettől tekintek rá még különlegesebbként. Andy a győzelem hevében elég sokat időzött még az autogrammosztással stb., így a neki szánt ajándékot is át tudtam adni. Well done!, akarom mondani: Oh, Thank You – ez utóbbiak Andy köszönő szavai .

  

Az nem lehet, hogy minden elsőre sikerül(t). Hát nem is, se közös fotó, se törölköző, ugyebár… Ettől függetlenül mindketten annyira elégedettek vagyunk, hogy úgy érezzük: akár haza is mehetünk. De nem. Beszippant bennünket a Bercy. Másnap már délelőtt ott kezdünk. Igaz, kedden senki (bocsánat úgy értem se Andy, se Fed, se Djoko) nem lép pályára, de kimondott izgalommal tölt el bennünket, hogy láthatjuk Fabio Fogninit és Feliciano Lopezt játszani (bocsi srácok!), valamint örülünk annak, hogy Andy testvére Jamie is pályára lép ezúttal Colin Fleming oldalán, Feli és Verda ellen.

Fabio, Il Pazzo (avagy az Őrült, ahogy utólag elneveztük) rendkívül jól elszórakoztatott bennünket az 1-es Pályán. (Jah igen, kedden is minden gond nélkül lehetett jegyet venni). Detti egyértelmű megfigyelése és határozott véleménye is egyben, melyet magam is osztok, hogy Fabio alibiből műsorozik és amúgy semmi kedve teniszezni. 

Mindig csak és kizárólag akkor nyomja az olaszt (amit pechjére mi is értünk ), amikor jól áll a meccsen. Abban a pillanatban ugyanis, amint Fabio-t meglegyintette a győzelem lehetősége, ideges lett. És akkor ment a műsor. Majd három órás küzdelemben, a jó nevű horvát Dodig ellen végül Fabio – valószínűleg saját legnagyobb megkönnyebbülésére – elveszíti a mérkőzést. Mi egy kicsit sajnáljuk. Ad1. A “Fabio Prego”-t meg sem hallván levonul a pályáról, vagyis se autogramm, se fotó (annyira azért nem bánkódunk), ad2. így nem láthatunk egy Djokovic-Fognini meccset, ami a tenisz szempontjából teljesen elhanyagolható, viszont női szemmel a látvány mégis hiányolható. Másnap tehát megnézzük a Djokovic – Dodig “szerbhorvát” csatácskát és megállapítjuk: talán jobb lett volna, ha Fabio (Il Pazzo) mégiscsak szeretne néha győzni is…

Szerda reggel megjön a szokásos napi sms otthonról, a teljes napi játékrenddel. Mindenki érzi: Szuper Szerda készül. Ugye, előre kitaláltam! Ma pályára lép Andy kétszer is (egyes és páros), valamint a világranglista 1. helyezettje, a 2011-es év “abszolút” játékosa Novak Djokovic (micsoda szerencse, hogy 1.6 millió dollár őt még inspirálja, különben várhattuk volna, hogy játszik Párizsban…). Azt pedig szinte említeni sem merem, hogy igen itt van és játszik a világ – sokak által valaha volt – legjobb teniszezőjének tartott Roger Federer is. Andy ráadásul a csinos Chardyval mérkőzik (najah ) és láthatjuk még a francia dömpingben az én kedvenc francia játékosomat Gilles Simon-t is.

Most már csak arra kell figyelni, hogy okosan osszuk be erőinket. Azt utólag bátran kijelenthetem: 12 órát ülni a Bercyben és teniszt nézni nem hogy nem fárasztó vagy esetleg néha unalmas dolog lenne, hanem egyenesen az egyik legjobb dolog a világon, amit receptre kéne felírni! Nekünk mindenképpen. Némi logisztikát igényel ugyan, hogy a Centeren kívüli programot is figyelemmel tudjuk kísérni, nehogy lemaradjunk Andyék páros meccséről, ami egyenlő azzal, hogy felváltva időnként leszaladunk a másik két pályához (szerencsére azok egymás mellett vannak), mert a már emlegetett szervezőket egyáltalán nem érdekli, hogy neked esetleg valami infóra lenne szükséged. Magad uram, ha szolgád nincsen!

Tulajdonképpen azt szavakba önteni, hogy mit érez az ember, ha a világ legjobbjait látja élőben teniszezni, nem lehet (és we missed you Rafa), ezért erre nem is teszek kísérletet.

 
Természetesen a nagyok nyernek az egyesben, Andyék viszont kikapnak a párosban és ez épp elég ahhoz, hogy azonnal elhagyják  a pályát. Megszentelt Hétfő! Megszentelt Győzelem!    

Élménybeszámolómat némi bulvárral folytatom. Még az elején említettem, hogy mekkora szerencsénk volt: ha valaki beszélt angolul, az fontos infókat árult el nekünk. Így tudtuk meg, hogy a játékosok a 32-es bejáratnál (Porte 32) jönnek-mennek. Bár egyben arra is felhívták a figyelmünket, hogy sokan lesznek és talán harcolni is kell majd… Te jó ég! You have to fight for it – határozottan így mondták. Hát harcra fel! Említettem már a szerencsét?! Amikor szerdán “felkeressük” a híres “Porte 32″-t, emlékeim szerint szűk egy órán belül már túl vagyunk Fed-en, Djoko-n és Andy-n is. Úgy értem van közös fotó és/vagy autogramm stb. Megy ez nekünk, mint a karikacsapás.

 

Itt köszönöm meg  Roger Federer-nek, hogy ő jött ki először és így a távoztával jelentősen megapadt az a tömeg is, akikkel ugye harcolnunk kellett volna. Novak Djokovic-ot egyenesen én várom a kapuban.

Miután Roger annyira kedves volt és készséges, hatalmas aurával és a rajongók iránti tisztelet- és szeretetteljes viselkedéssel (gondolom Rafa lehet még ilyen, egyszer azt is szeretnénk megtudni), kissé meglep bennünket, hogy Novaknak se aurája, se túl sok kedve a rajongókhoz. De azért mosolyog. Így nem is árulom el neki, hogy Magyarországról jöttünk és még autogrammot sem kérünk… Azóta is azon gondolkodom: miért tette fel az ismert közösségi oldalakra az “I love My Fans” feliratot a saját fényképe helyett…

Megérkezik (úgy értem eltávozik) Judy Anya, Jamie Testvér és a Nagymama. Most jövök rá (még éppen időben), hogy az ősz hajú idős hölgy Andy anyai nagyija, bár napok óta mindig ott volt, ahol Judy (lásd: hétfő 2-es Pálya, kedd Center Jamiék meccse, szerda Center és 2-es). Mivel senki rájuk sem hederít, én sem próbálkozom. Mondjuk vicces is lenne. Végre jön Andy. Itt is kedves és aranyos események zajlanak, de ezek meglehetősen személyesek, így a balladai homály lehetőségét kihasználva úgy döntöttünk Dettivel, hogy ezeket megtartjuk magunknak. A fotó(m) Andyvel egyébként ekkor készült.

 
Andy mosolyog, autogrammot oszt, fotózkodik és siet. Valami nagyon izgatja a mobiltelefonján. Fantasy Football?! Mindenesetre azóta Andy “Quick” Murray-nek hívjuk, ha már a box a kedvenc sportága (természetesen a foci és a tenisz mellett). 

  

Csütörtök. A Tiéd vagyunk Párizs. De tényleg. Még fontolgatjuk, hogy a két Andy (Murray – Roddick) összecsapását megnézzük, de végül a Quartier Latin és a Montmartre vonzóereje nagyobbnak bizonyul. Bár Detti titokban abban reménykedik, hogy Andy Roddick megmutatja, mármint a tenisztudását (hahaha), másnap tudomásul veszi, hogy pénteken 2 és fél órát azért állunk sorban a farkasordító hidegben, hogy én megnézhessem a Murray – Berdych, Federer – Monaco negyeddöntőket. Ő megfázik, azóta is beteg, én fitt vagyok, de azóta is szidom a már sokat emlegetett francia szervezőket, akik nem voltak képesek egy nyamvadt cetlire kíirni, hogy minden jegy elkelt, vagy legalább szólni annak a több száz embernek, aki így hiába fagyott szét… Este még visszamegyünk a Bercyhez, de 5 perccel lekéssük Andyt. Az is kiderül, hogy kikapott, ezen igen elcsodálkozunk. Különben a pénteki 2 és fél órás “potyának” annyi haszna mindenképpen volt, hogy van egy exklúzív videófelvételünk, ezúttal arról, ahogy Roger megérkezik a Bercybe és ismételten megvillantja karizmatikus személyiségét. (John Isner-t is felvettük, de valljuk be őszintén: mit számít ez Roger mellett). Továbbá feltétlenül vissza kell még mennünk Párizsba, mert így a Louvre-ot nemcsak belülről, de kívülről sem láttuk. Sorry!

És búcsúzóul: a kedvenc és egyben legjobb tenisz székbíróval, Mohamed Lahyanival is sikerült. Ő is pont olyan kedves és szimpatikus, mint a tévében .

Merci Paris!