Írta: Farkas Anett, 2019. május 12. napján
Mindenképpen azt kell mondjam, önmagához képest pocsékul alakult eddig az idei salak-pályás szezon Rafa számára. Önmagához képest. Eddig. Az elődöntő volt a végállomás Monte-Carlóban, Barcelonában és Madridban is. Ezt mindenki más nyilván boldogan aláírná előre, de nem Rafael Nadal. Az egész évünk sem olyan, amilyenre számítottunk. Mert persze mi mindig a legjobbra számítunk Tőle, mindig a végső győzelmet várjuk, ha rajtunk múlna, értsd: rajtunk, drukkereken, halára gyötörnénk az újabb és újabb győzelmekért, mert nekünk, értsd: nekünk, drukkereknek, semmi nem elég. Soha. Semmi. Nem. Elég.
Nézzük csak miért elégedetlenkedünk megint annyira. És annyian. Jómagam, ezt pontosan tudjátok, sosem tartoztam az elégedetlenek táborába, pláne azok közé, akik éltetik Rafát, ha nyer és szapulják, nem is akárhogyan, amikor veszít. Számomra ez elfogadhatatlan viselkedés, ráadásul megmagyarázhatatlan is. Különösen egy ekkora sportolóval, egy igazi legendával szemben. Én boldog vagyok minden perctől, amit azzal töltöttem az elmúlt 15 esztendőben, hogy Rafael Nadal játékát figyelhettem, érte izgulhattam, neki drukkolhattam. Vele örültem és Vele bánkódtam. És hála istennek sokkal többet örültem, mint amennyit bánkódtam.
Ez az év egyelőre nem a mi évünk. Nem igazán a mi évünk, de még mindig azt mondom, bármi lehet. Először is, Rafa sajnos ismét sérülésből visszajőve kezdte az évet és azóta is volt egy hosszabb pauza. Mi látunk valamit, ő is mond valamit, de biztosan vannak dolgok, amikről nem tudunk. Így nekünk nincs más dolgunk, mint támogatni őt. Pedig nagyon jól indult az idei év az Ausztrál Open-en, egészen a döntőig. Ahogy Rafa az elődöntőben játszott a Tornán a 16 között Federert búcsúztató Stefanos Tsitsipas ellen, az nagyon impozáns volt, egészen lehengerlő. Ma még sok szó esik Stefanos Tsitsipasról. Őszinte leszek, nem kertelek, ezt az írásomat részben neki szánom. Neki is szánom. Szegény fiú a melbourne-i elődöntő után napokig nem tért magához, akkora verést kapott. Ki gondolta volna, hogy alig két nappal később Rafael Nadal is így jár. Pedig bizony így járt. Novak Djokovic lemosta őt a döntőben a pályáról. Már tudjátok kivülről mit gondolok erről a négy elveszített Ausztrál Open fináléról, így nem ismétlem magamat. Fájt ez az idei is…
Visszatérve a jelenbe, jelenleg ott tartunk, hogy Rafa idén hat tornán indult, ebből egyszer a döntőig, négyszer egymás után pedig az elődöntőig jutott (Acapulco-ban azon a bizonyos meccsen a 16 között Kyrgios volt a végállomás, aki végül meg is nyerte a tornát). Indian Wells-ben sajnos ki sem tudott állni Federer ellen, ám a másik három tornán küzdött becsülettel. Ráadásul meglátásom szerint tornáról tornára javult is a játéka, növögetett az önbizalma, de valahogy mégsem megy úgy igazán. Kikapni Fognini-től Monte-Carlóban és Dominic Thiem-től Barcelonában (mindkét esetben a későbbi tornagyőztestől), akár lehetne is. Mondjuk úgy, lehet is. Amint tudjátok, volt szerencsém Rafát két mérkőzésen is élőben látni Barcelonában, illetve edzésen is, nem éreztem azt, hogy nagy probléma lenne, de sajnos azt sem, hogy páratlan szezon elé nézünk. Mert nem nézünk. Ez már bizonyos.
És most meg vagyunk zavarodva, mert 2017-ben és 2018-ban Rafa nagyon elkényeztetett bennünket. És mi azt gondoljuk, hogy ez a természetes. Űznénk, hajszolnánk Rafát, de nem lehet. Nincs jogunk. Nekünk csak bámulni és biztatni őt, ehhez van jogunk. És ez a kötelességünk is. Van egy olyan “perverzióm”, mert sokan biztosan annak tartjátok ezt, különösen az utóbbi 5-6 évben, hogy visszanézem Rafa vesztes mérkőzéseit. Igen, a veszteseket. Nincs belőlük sok, szerencsére. És mindenekelőtt azon vesztes meccseket, ahol nem sokon múlott a vereség. Mint tegnap, Madridban, az elődöntőben, az ifjú görög ellen. A mérkőzés alatt ugyanis az ember drukkol, izgul, hajszol, a hangja is elmegy a “vámoszozásban”. Nem lát tisztán. Nem is érez tisztán.
Milyen is volt újranézve a tegnapi elődöntő? Szerintem jó. Rafa ugyanis jól játszott Madridban, sokkal jobban, mint Monte-Carlóban, és jobban, mint Barcelonában. Csak volt ugye az a negyeddöntő Stan Wawrinka ellen. 6:1, 6:2. Stan nagyon nagy verést kapott. Én jómagam is belelovaltam magam a dologba, hogy majd Stefanos is jó nagy verést kap. Mint Melbourne-ben. Mert fáradt már (a pénteki meccsek után szombaton hajnali 4-kor került ágyba, hiszen az egyes mellett a párosban is érdekelt volt, Zverev ellen is szoros, háromszettes meccset játszott), ráadásul eddigi három mérkőzésük Rafa totális fölényét hozta. Végül ebből semmi sem látszott. A pályát vesztesen Rafael Nadal hagyta el, és nagyon nagyon nem tetszett ez neki, az látszott. Azt mondta azután az interjúban is, hogy Ő nem volt elég jó. Ha a tavalyi barcelonai vagy idei ausztrál open formájában játszik, ezt a meccset megnyeri. Hozzátette azonban, hogy Ő érzi így. Ő így érzi. És azt is, lehet, hogy ez nem így van. Túl sok elismerés nem jutott tőle a görögnek. Fiatal, fejlődik és tehetséges. Ez volt a maximum. És valószínűleg ennyi is a valóság.
Ha olvastátok a mai cikkeket, számtalan helyen találkozhattatok azzal, hogy azt írták: Tsitsipast a Rafa elleni “félelem nélküli” játéka juttatta a döntőbe. De sehol nem olvastam ma arról, mégis miért játszik ez a fiú félelem nélkül. Hogyan tudta megverni Rafael Nadalt salakon, ráadásul otthon, Madridban. És ha bárki azt hiszi, hogy ez a szervákról, fonákokról, tenyeresekről és egyéb ütésekről, lábmunkáról, meg ilyenekről szól, nagyon téved. Ez másról szól. Szóval mitől is félelem nélküli a 20 éves Stefanos Tsitsipas játéka? Biztosan sokan vagytok, akik tudjátok, de szerintem még többen, akik nem, hogy ez a fiú 18 éves korában majdnem meghalt. Belefulladt a tengerbe.Édesapja és edzője, Apostolos Tsitsipas mentette meg az utolsó utáni pillanatban. Őt és a barátját is. Erről többször mesélt már, legutoljára idén februárban, érdemes megnézni a videót még annak is, aki nem ért angolul, olyan kifejezően beszél… És innen a félelem nélküli játék akkor, amikor a legjobban kell. Amikor Federert kell legyőzni az Ausztrál Open-en vagy Rafael Nadalt Madridban. Neki ugyanis nincs mitől félnie. Pláne nem egy teniszmeccsen. Mert a nap végén ez mégiscsak egy teniszmeccs. Ő pedig ugyan egy teniszjátékos, de leginkább egy srác, aki túlélte a halált… Kemény, nem? Tudtátok ezt róla? Ugye nem?
Teljesen mindegy mi lesz ma a döntőben. Nekünk ez most nem számít. Jómagam persze egyértelműen Tsitsipasnak drukkolok, de ezt már tudjátok. És mondom, ez most nem számít. Szerintem Róma sem számít. Most úgy érzem, Rómában lesz egy negyedik ember, aki legyőzi Rafát. Rossz érzés. Soha nem éreztem még ilyet. Soha. Nyilván mindannyian fejből fújjuk, hogy 2015 volt az egyetlen olyan év, amikor Rafa salakpályás tornagyőzelem nélkül ment neki a Roland Garros-nak és ki is kapott a negyeddöntőben Novak Djokovictól. De! Egyrészt, rossz érzés ide vagy oda, addig mégiscsak van még egy torna, másrészt 2019 az nem 2015… És mindenekelőtt, a Roland Garros, nos az nem Róma. Nem Monte-Carlo, nem Barcelona és nem is Madrid. Hanem az egy Grand Slam Torna. Mindannyian tudjuk, hogy a legkeményebb Grand Slam verseny a földkerekségen. Kőkemény két hét a vörös földön. Salakon. Rafa királyságában. Ott nyerni tizenkettedszer, mert azért mi, és nyugodjatok meg, Rafa is, erre készülünk, szóval ott nyerni tizenkettedszer olyan hihetetlen magasság, olyan elképzelhetetlen teljesítmény, aminek már nevet sem adtak. Vagy még…
A “Décima”-n és az “Undécima”-n túl vagyunk.
De vajon lesz-e Tizenkettedik?
És vajon számít-e az valamit?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése