Farkas Anett Írásai: “Love game”, avagy a Rafa sztori 4. fejezete

Írta: Farkas Anett, 2016. január 6. napján

“Rafát egészen különleges érzelmek fűzik az Ausztrál Open-hez. Érdekes, hogy nem a 2012-es, hanem a 2014-es döntő elvesztése viselte meg sokkal jobban. Lelkileg és mentálisan. Kell, hogy egyszer még Rafael Nadal Ausztrál Open-t nyerjen. A Happy Slam-et, a Boldog GS-t. Én hiszem, hogy ez sikerül neki. Sőt, azt is hiszem, hogy akár már bő két hét múlva sikerülhet neki. Ez volt Rafa, lássuk be valóban rejtélyes 2014-es évének összefoglalója, Ausztrál Open-től Ausztrál Open-ig.

Az újabb diadalhoz vezető útra először hétfőn léphet rá, magyar idő szerint hajnalban, amikor az orosz Juzsnij ellen sétál majd ki a Rod Laver Arénába, hogy az egyesek számára igenis csinosra, mások szerint viszont ijesztőre sikerült rózsaszín szettjében meghódítsa Ausztráliát, de minimum megfélemlítse az ellenfeleket, mert lássuk be, ha Rafael Nadal áll a háló túlsó oldalán, az önmagában félelmetes, de ha még ehhez ilyen rózsaszínű ruhát is visel, nem lesz, aki megállítsa.”

Nos, van, hogy néha melléfogunk. Így jártam én is. A fenti sorokat 2015. január 17-én írtam, szó szerint így is gondoltam, aztán semmi nem lett belőle…

Rafa jelenleg Dohában versenyez és egy sajtótájékoztatón nagyon szépen megkérte az újságírókat, hogy ne kérdezzék többet 2015-ről, mert már mindent elmondott, mindig őszintén beszélt és ha jól tudja, immár 2016-ot írunk, vagyis ideje magunk mögött hagyni a múlt évet. Azt, hogy az újságírók szót fogadnak-e Rafael Nadalnak, nem tudhatjuk, csak remélhetjük. Én pedig csak részben tudok eleget tenni a kívánságának, igaz, nem is vagyok újságíró, vagyis még egyszer, mondhatni talán már hagyományosan, visszatekintek Rafa elmúlt esztendejére, aztán csakis 2016-ra koncentrálunk.

Rafa olyan mélyrepülést produkált 2015-ben, természetesen csakis az ő mércéjével, hogy minden eddiginél gyakrabban késztetett írásra engem is, így adódik, hogy a tavalyi évet ezen írásaimmal összegezzük elsősorban. Íme a “mérföldkövek” február, május, július és október hónapokból:

Miért is kellene Rafael Nadalnak tizedszer is nyernie a Roland Garroson? – 2015. február 26.

Még csak február van, Rafa idén a negyedik tornáján játszik, ebből a másodikat salakon, de már mindenki azzal foglalkozik, hogy vajon nyer(het)-e tizedszer Rafael Nadal Párizsban, a Roland Garros-on? Én pedig azt kérdezem, hogy miért is kellene Rafael Nadalnak tizedszer is nyernie a Roland Garros-on?

Rafa kétségkívül a világ valaha volt legjobb salakpályás teniszezője, egyben a világ valaha volt egyik legnagyobb játékosa. Eredményei egészen elképesztőek. Az elmúlt 11-12 esztendőben, gyakorlatilag 16 éves kora óta mindig csak nyert és nyert. Összesen 64 Tornát, ebből 14 Grand Slam Tornát, valamint csúcstartóként 27 Masters Tornát. Volt további 28 fináléja és van 9 páros tornagyőzelme is. Olimpiai bajnok és többszörös Davis Kupa győztes. Mindezt úgy, hogy többször esett ki hosszú hónapokra a versenyzésből, például 2009-ben, 2012-ben, 2014-ben, majd visszatért úgy, hogy csak ámultunk és bámultunk: 2010-ben és az örökké feledhetetlen 2013-mas esztendőben.

Sajnos sérülékeny. Nagyon. Ez a fizikai tényező. Mentálisan gyakorlatilag senki nem tudta felvenni vele a versenyt nagyon sokáig. Ma, úgy tűnik az a helyzet, hogy Rafael Nadal magával nem tudja felvenni a versenyt. Időnként. Kikap olyanoktól, akiktől amúgy ki lehet kapni, de ő nem szokott. Berdych vagy Fognini. Dohából Berrer-t csak a történelmi hűség kedvéért említem meg, hiszen ott a párosban így is tornagyőzelemmel zárt.

Pedig mindez törvényszerűen bekövetkező folyamat, keresztül ment rajta Federer pár éve, gyakorlatilag a saját drukkerei vonultatták volna vissza (kikap már mindenkitől, mondták ők, minek játszik még), nézzük meg: ma hogy teniszezik és talál még mindig motivációt ebben a játékban. Az a Federer, aki egyedüliként volt képes a tenisz-történelemben 17 alkalommal Grand Slam Tornán diadalmaskodni, de még így sem került a közelébe sem annak, hogy arról kérdezgethettük volna: vajon nyer-e itt vagy ott, legyen mondjuk Wimbledonban, tíz alkalommal Grand Slam versenyt.

Rafa a héten Buenos Aires-ben teniszezik, ahová tíz év után tért vissza. Készült vele egy csomó interjú, melyekben természetesen arról faggatják: mondd Rafa, nyersz-e tizedszer is a Roland Garros-on? Mire Rafa nagyon bölcsen csak ennyit válaszol: Nem tudom, hogy nyerek-e még a Roland Garros-on, de remélem, hogy néhányszor még versenyben lehetek a Trófeáért.

Ha 10-12 éven keresztül csak nyersz és a legnagyobb vereségeid is döntőkből származnak, akkor persze meglepetésként hat, ha időnként már kikapsz az elődöntőben (lásd: a múlt héten Rió de Janeiro-ban, Rafa 2003 óta! először szenvedett vereséget egy salakpályás verseny elődöntőjében, úgy, hogy ez idő alatt 52 ilyen elődöntőt játszott), netán a negyeddöntőben, uram bocsá’, az 1. fordulóban.

Szóval még egyszer megkérdezem, hogy miért is kellene Rafael Nadalnak tizedszer is nyernie a Roland Garros-on? Sőt, azt kérdezem: mi lesz akkor, ha Rafael Nadal nem nyer tizedszer a Roland Garros-on? Nos, az én válaszom igazán prózai: semmi. Semmi nem történik akkor, ha Rafa – véletlenül – nem nyer tizedszer a Roland Garros-on. Ugyanaz a Rafael Nadal lesz, akit már ma is a világ valaha volt legjobb salakpályás teniszezőjeként, egyben a sportág egyik legnagyobb alakjaként, valódi legendaként tartanak számon, aki sok-sok millió ember példaképe és kedvenc játékosa szerte a világban.

Meggyőződésem persze, hogy Rafael Nadal képes lesz arra, hogy tizedszer is nyerjen a Roland Garros-on. Sőt, esélyesnek tartom további GS trófeák megszerzésére is. De a legjobban annak örülnék, ha Rafael Nadal és Roger Federer még nagyon sokáig jelen lennének az életünkben, mert inkább nézem, amint kiesnek az 1. fordulóban vagy a negyeddöntőben, minthogy azzal a tudattal kelljen leülnöm a tévé képernyője elé, netán elutazni egy teniszversenyre, hogy ezt a két nevet már csak múlt időben emlegetik…

Ti mit gondoltok: miért is kellene Rafael Nadalnak tizedszer is nyernie a Roland Garros-on?

Kikapott, na és akkor? – 2015. május 11.

Vigyázat, ezúttal kegyetlen leszek!

Rafael Nadal tegnap vereséget szenvedett Madridban. Salakon. Egy Masters Torna döntőjében. És ti most – lássuk be – magatokat sajnáljátok, mert kikapott a kedvencetek. Pedig ha valakit sajnálni kellene, az Rafael Nadal. De őt meg minek? Fájt neki? Fájt. És tudom, hogy nektek is fáj…

Mégis azt mondom, nem lehet, hogy most amikor nem megy neki annyira, nem értitek meg. Nem fogadjátok el, hogy van ilyen. Pedig van ilyen. Most kell(ene) neki drukkolni igazán. Olvasom a hozzászólásokat mindenhol és megdöbbenek, hogy mi mindent “kap” Rafa tőletek. A drukkereitől. Hiszen lássuk be, kit érdekelnek az ellendrukkerek. Olvasom, hogy rossz (volt) nézni, hogy így meg úgy játszik vagy leginkább sehogy sem, hogy kikap Fogninitől vagy éppen hetedik a világranglistán. Hallom, ahogy felkiáltotok: atyaég, mi lesz így velünk?! Elvették a játékunkat. És ti sajnáljátok magatokat.

Egy pillanat alatt felejtitek el, hogy mit ad(ott) nektek ez a Sport, amely a legszebb, egyben a legkegyetlenebb a világon és mit ad(ott) nektek Rafael Nadal az elmúlt tíz évben. Mi mindent kaptatok tőle. Hallgattok a károgókra, pedig egyszerűen csak a szívetekre kellene hallgatnotok: hogy szeretitek ezt a fiút és drukkoltok neki akkor is, amikor nem nyer. Vagy nem nyer annyit, netán nem úgy nyer vagy nem ott…

Nyakunkon a Roland Garros. Szűk három hónapja már “papírra vetettem” a gondolataimat és feltettem a kérdést, hogy miért is kellene Rafael Nadalnak tizedszer is nyernie a Roland Garros-on. Sokan azt mondták, idő előtt kérdezem. Pedig nem kérdeztem idő előtt. A kérdésem ugyanaz és a válaszom is ugyanaz. Egy kérdés, amely egyáltalán nem arról szól, hogy Rafael Nadal nyerhet-e tizedszer is a Roland Garros-on. Mert arra a válasz, amíg Rafael Nadal teniszezik (és addig jó nekünk!) egy és ugyanaz: naná, hogy nyerhet. A kérdés pusztán annak szimbóluma, hogy mit számít Rafael Nadal, az Ikon, a Legenda, a Zseni szempontjából, hogy nyer-e még egyáltalán bármit is. Higgyétek el, semmit nem számít. Még akkor is, ha neki is fáj minden vereség. Mert fáj. De attól Ő még nem érdemli meg, hogy azt kapja a drukkereitől, bizonyos drukkereitől, amit most kap.

Könnyű bárkinek is szurkolni, bárki mellé állni, amikor nyer. Akkor kell mellette állni igazán, amikor nem nyer. Az elmúlt sok-sok évben egyetlen egy olyan elveszített fináléja volt, amikor, ha sírtatok, mert sírtatok (sírtam én is), nem magatokat sajnáltátok, hanem tényleg Őt. És ez volt ez egyetlen elveszített döntő, amire bizonyosan nem gondoltok úgy, ahogy most sokan közületek gondolnak a vereségeire. Az idei vereségeire. Vagy gondolnak egyáltalán Rafael Nadalra. Amiatt az elveszített döntő miatt sohasem “bántanátok”, amiatt még a károgók és az ellendrukkerek sem bántják soha. Vereség volt? Vereség. Minden vereségre úgy gondoljatok, mint arra a 2012-es Ausztrál Open döntőre és higgyétek el, nektek is jobb lesz tőle. Idéztem már akkori szavait, de olyan szépek és meghatóak, hogy idézem újra:

“Olyan meccs volt, ami sírásra késztet. Zsinórban a hetedik vereségem volt tőle és úgy veszítettem, hogy a lelkemet is kitettem a pályára. Nem adhattam többet. Megnyertem egy brutális negyedik játszmát és az ötödikben egyet hibáztam. Ez mindent megváltoztatott. De nem kérhettem volna többet magamtól. Amikor mindent odaadsz, amid van, nem kérhetsz többet, nem tudsz többet kérni.”

Rafael Nadal mindig úgy megy föl a pályára, hogy nyerni akar. Mostanában nem mindig sikerül. Fáj neki? Fáj. Nektek is fáj. De higgyétek el, ti csak magatokat sajnáljátok. Pedig nem lenne más “dolgotok”, mint várni minden egyes mérkőzését, támogatni és örülni annak, hogy egyáltalán játszani láthatjátok.

Van-e vigasz? – 2015. július 2.

Kell-e vigasz?

Tudom, csak egy vereség. Tudom, én szoktam mondani, hogy csak egy teniszmeccs. Tudom, én írom mindig, hogy miért is kellene Rafael Nadalnak ennyit vagy annyit nyernie…

Most mégis végtelenül szomorú vagyok. Rafa kikapott Wimbledonban, a második fordulóban, Dustin Browntól. Négy szettben. Őszintén mondom, nem akarom elvenni a sráctól a győzelmet, mert az egyetlen dolgot csinálta, amivel Rafát meg lehet verni és fejben is bírta. Játszott egy teljesen ritmus nélküli játékot és állhatatosan végig is vitte. De engem egyáltalán nem érdekel most Dustin Brown győzelme. És önmagában nem érdekelne Rafa veresége sem. Akkor sem, ha Grand Slam verseny (van belőle tizennégy), akkor sem, ha Wimbledon (van belőle kettő).

Mert tudom, hogy Rafael Nadal nem felejtett el teniszezni és Rafael Nadal nem felejtett el nyerni sem. Csak Rafael Nadal nem talál motivációt a történetben, pedig kellene. Mert anélkül nem megy. És ezt ő is tudja. Mindenkinél jobban. És próbálja elhitetni. Magával is. Sőt, leginkább magával. Hogy megtalálta. Annyira bízom benne, hogy egyszer még valóban megtalálja. A motivációt és azt a Rafát, aki nyer akkor is, ha nem megy. Hát még olyankor, amikor megy is…

Ez még jár neki. Ez még jár nekünk. Vigasztalom magamat. Higgyétek el, nem a vereség miatt. Ha most szomorú, ő sem a vereség miatt az. Hanem amiatt, hogy ő is elhitte… Nem azt, hogy nyerhet Wimbledonban, mert éppen nyerhetett is volna. Hanem azt, hogy visszatalált a régi Rafael Nadalhoz. De nem talált. És nem azért, mert sérült volt, vagy mert új edző kellene neki (ennél nagyobb hülyeséget ritkán hallok, mint amikor Tonit egyesek le akarják váltani), hanem azért, mert mindent elért. Nincs mit elérnie a teniszben már Rafael Nadalnak. Rafát ugyanis nem érdeklik igazán a rekordok. Rafát a győzelem érdekli, de abból is nagyon sok volt neki.

Vajon meddig keresi Rafael Nadal Rafael Nadalt?

Vajon megtalálja-e?

És vajon meg kell-e találnia?

Tudom, felesleges kérdések ezek és csak vigasztalom magamat.

De olyan jól esik.

Mert az elmúlt tíz évben láttam Rafael Nadal mérkőzéseinek 99,9 százalékát, de nem volt elég belőle!

Mondjátok, Ti hogy vagytok ezzel?

Nemcsak a szakadék széléről, de a szakadékból is van visszaút – 2015. október 27.

A tegnap Bázelben, Lukas Rosol ellen lejátszott mérkőzése tökéletes szimbóluma Rafael Nadal 2015-ös, lassan a végéhez közeledő szezonjának. Alig telt el 20 perc a mérkőzésből és Rafa a szakadék szélére került. Az, hogy elment a szett 6:1-re, nem a világvége. De ahogy Rafa játszott és amit a testbeszéde mutatott, a legrosszabbat sejtette velünk. Nem sokkal később pedig egyenesen a szakadék mélyére zuhant, brékelt ugyanis a cseh és hozta a saját adogatását. Van-e innen visszaút? Ki lehet-e mászni a szakadékból?

Pedig olyan biztatóan, jól alakult az elmúlt pár hét Ázsiában. Nem az számított persze igazán, hogy döntőzött Pekingben és elődöntőig jutott Shanghai-ban, hanem a játék, amit (időnként) mutatott. És mindennél jobban az akarat, a tűz, ami már meg-megcsillant benne. Minden pekingi és minden Shanghai-ban lejátszott mérkőzésén úgy drukkoltam, mintha élete legfontosabb Grand Slam döntőjét vívná. Izgultam, ideges voltam, örültem, drukkoltam, tapsoltam és ugráltam is volna, ha nem egy begipszelt, törött boka tette volna lehetővé, hogy valamennyi meccsét élőben kövessem végig, legyen az reggel, délelőtt, délután vagy este.

Természetesen Rafa idei szezonja csak az ő mércéjével olyan “gyenge”, amilyen. Más örülne, ha életében egyszer ilyen szezont produkálna. Nekünk se tetszett, valljuk be. Drukkoltunk rendületlenül, de nem azzal a tűzzel. Csalódtunk, de nem annyira. Mert éreztük, hogy Rafából hiányzik valami. Jómagam több írást is szenteltem annak, hogy “megvédjem” Rafael Nadalt (“Miért is kellene Rafael Nadalnak tizedszer is nyernie a Roland Garroson?” és “Kikapott, na és akkor?”), hogy van ilyen. Nem mintha rászorulna.

Wimbledoni második fordulós veresége volt az első igazi csalódás számomra, mert akkor jöttem rá, hogy Rafael Nadal nem találja Rafael Nadalt. Erről akkor így írtam “Van-e vigasz ?” címmel:

“Mert tudom, hogy Rafael Nadal nem felejtett el teniszezni és Rafael Nadal nem felejtett el nyerni sem. Csak Rafael Nadal nem talál motivációt a történetben, pedig kellene. Mert anélkül nem megy. És ezt ő is tudja. Mindenkinél jobban. És próbálja elhitetni. Magával is. Sőt, leginkább magával. Hogy megtalálta. Annyira bízom benne, hogy egyszer még valóban megtalálja. A motivációt és azt a Rafát, aki nyer akkor is, ha nem megy. Hát még olyankor, amikor megy is…

Vajon meddig keresi Rafael Nadal Rafael Nadalt?

Vajon megtalálja-e?

És vajon meg kell-e találnia?

Tudom, felesleges kérdések ezek és csak vigasztalom magamat.“

Azóta kiderült, a kérdések nem voltak feleslegesek. Talán Rafa is pont ezeket tette fel magának. Fel soha nem adta, egy percig sem, szerencsére. Wimbledon után elment Hamburgba salakon játszani és tornát nyerni. Talán ott már megfordult benne valami. Bár nem ment neki az amerikai kemény-pályás szezonban sem különösebben, látszott, hogy a játéka messze van a legjobbjától, valami kezdett derengeni. Nem jött jól a korai kiesés Fognini ellen a US Open-en, ráadásul 2:0-ás szettelőnyből. Azt a meccset már meg kellett volna nyernie, mert a játék, a tűz, a hit biztató volt. Valami elindult és folytatódott Ázsiában. Szemmel láthatóan Rafael Nadal élvezte a játékot. Pedig nem volt könnyű. Mindenhol nehéz sorsolás, nehéz ellenfelek, de Djokovicstól kikapni nagyon vagy Tsongától szorosan, az nem szégyen. Még a legjobb Nadalnak sem. És itt már csak ők verték meg. Tényleg olyan volt minden egyes meccs, mint a legfontosabb GS döntő. Szenvedélyes játék, szenvedélyes drukkolás. A játék még nincs ott, mondják a kételkedők, de a legfontosabb dolog már megvan és mi tudjuk, hogy ez számít igazán.

Rafael Nadal ugyanis a Távol-Keleten végre bevallotta, hogy mi történt vele 2015 elején, majd hosszú hónapokon keresztül. Nem szeretett teniszezni. Egyáltalán nem élvezte a játékot, úgy érezte magát a pályán, mint egy öregember. Ő mondta, szó szerint így mondta. Mindezzel együtt nem tudta az idegeit és az érzelmeit irányítani a pályán. Ha valahol ez megbosszulja magát, az a teniszpálya. Különösen a világ mentálisan legerősebbnek tartott teniszezője esetében. Szerencsére a szezon második felére ez már részben megváltozott, Rafa ismét boldog, hogy játszhat. Még hosszú az út, de legalább már rálépett.

És akkor jön egy ilyen meccs Rosol ellen. Félő, hogy 45 perc alatt akkora verést kap, amilyet még soha. De hát azt mondta, hogy most már élvezi, hogy most már akarja. Rafa, Rosol 6:1, 5:4-es vezetésénél, a meccsben maradásért adogat és semmi harminc az állás. A rendkívül unszimpatikus és sportszerűtlen cseh azt hitte, megvan a meccs. Ekkor felcsillant a remény, hogy van még tovább. Rafael Nadalból előjött a harcos és 7:5-re megfordította a szettet. Az, hogy döntő szett tie-breakben 3:0-ás hátrányból ismét felállt, már nemcsak a harcos, de a teniszező Rafael Nadalnak is köszönhető. Egy újonnan épülő játék, valamint a régi tudás, az örök harcosban. Ez segítette tegnap Rafael Nadalt ahhoz, hogy kimásszon a szakadékból, ahova röpke harminc perc után zuhant és két és fél órával a meccs kezdetét követően elhangozzék, hogy “Game, set and match Rafael Nadal”, avagy a játékot, a szettet és a meccset is Rafael Nadal nyerte.

Ps: Már megírtam és közzétettem a fenti sorokat, amikor elolvastam Rafa tegnapi, meccs utáni nyilatkozatát. Teljesen összecseng azzal, amit én is próbáltam megfogalmazni, íme:

“Érzelmileg kemény meccs volt, de egyben egy nagyszerű győzelem. Fontos számomra, hogy vissza tudtam küzdeni magam. Idén többször voltam ilyen szituációban, mint ahányszor szerettem volna lenni, de ellenkező előjellel, vezettem és végül veszítettem. Ezért boldog vagyok amiatt, ahogy ma nyertem. Boldog voltam Pekingben és Shanghai-ban is, ahol néhány meccset úgy nyertem meg, hogy a végsőkig küzdöttem.”

Ha csak az egyes írások címeit olvassátok el, az is jól mutatja, miről szólt Rafa tavalyi évének nagyrésze. Vereség vereség hátán, természetesen az egyik legfájóbb az itt említésre sem kerülő kiesés a Roland Garros negyeddöntőjében. Tíz év után először nem nyert Grand Slam Tornát, sőt ATP 1000-es versenyt sem. De ő nem adta fel és kvalifikált az évvégi Világbajnokságra Londonba, ahová végül esélyesként érkezett meg. Elképesztő, ugye? Hibátlanul zárta a csoportmérkőzéseket, pedig Murray, Wawrinka és Ferrer voltak az ellenfelek. Az elődöntőben kikapott ugyan a későbbi győztes Novak Djokovictól, nadehát tőle 2015-ben gyakorlatilag mindenhol, mindenki kikapott. Novak Djokovic ugyanis még a 2011-es szezonjánál is elképesztőbb évet produkált 2015-ben, ami előtt csak tisztelegni, fejet hajtani érdemes. Talán nem ismétli meg majd 2016-ban. Talán Rafael Nadal is beleszól majd ebbe.

Így indulunk tehát neki az idei évnek és a legnagyobb reményünket nem mások esetleges formahanyatlása, netán Rafa “régi fényét idéző ragyogása” adja, hanem, hogy újra mindennél jobban szereti a játékot. És ez az az igazi “love game”.