Mit kellett itt megint kiállni...

Írta: Farkas Anett, 2016. augusztus 13. napján

Rafael Nadal (újabb) olimpiai aranyérmének margójára

Pedig nem is az olimpiai aranyéremről akarok most írni, de megkerülhetetlen. Egy olimpiai bajnok (Peking 2008) ismét olimpiai bajnok lett. Nade, hogy jutott el idáig, mit kellett itt megint kiállni. Mit kellett neki kiállni. Mit kellett nekünk kiállni.

Rafa számára a 2008-as egyéni pekingi arany egyben élete első világelsőségét is hozta. Bár egész pályafutása sérülésekkel, kihagyásokkal terhelt, nincs nála nagyobb sportoló, nincs nála nagyobb sportember. Olyan, mint ő, igen igen kevés akad. 2012-ben úgy volt, hogy ő viszi majd a spanyol csapat zászlaját az Olimpián. Aztán megsérült és nem indulhatott Londonban. Szerintem a zászló fájt neki a legjobban. Nem emlékszem már, hogy idén mikor jelentették be, hogy a spanyol csapat zászlóvívőjének ezúttal (is) Rafael Nadalt jelölik, arra annál inkább, hogy május 27-én veszélybe került minden. Az Olimpia, az év, a karrier. Visszalépett a Roland Garros-tól, mert azt mondták neki, ha tovább játszik, eltörik a csuklója. Elképesztő, ugye? 

Hetekig nézegettük a képeket, hogy itt nyaral, ott nyaral, mert edzeni nyilván nem tud. Értelemszerűen fel sem merülhetett, hogy visszatérhet előbb, mint Rio de Janeiróban. Bár voltak ilyen hírek, én nem vettem komolyan. Jó, ha az Olimpián játszani tud, gondoltam. Aztán “edzegetett” Mallorcán, főleg az edzőteremben. A tenisz még nem nagyon ment. Egy egészséges kéz nélkül nehéz is lett volna. Jöttek az újabb hírek: Rafa és a csapat még nem döntötte el, hogy utazik-e Rafa az Olimpiára. Tud-e játszani. Aztán elutazott. Akkor azt nem tudták megmondani, elindul-e egyesben vagy “csak” a két páros szereplést vállalja. Sokan azzal “vádolták”, hogy zászlót vinni ment oda. Micsoda badarság! Bár, ha így lett volna, se lenne joga senkinek megkövezni. Rafának ez járt. Aki látta, nem felejti önfeledt és boldog mosolyát a megnyitó ünnepségről. 

Végül vállalta a szereplést egyesben, valamint férfi- és vegyespárosban is (ez utóbbitól később, teljesen indokoltan, visszaléptek Garbine Muguruzával). Mindvégig hangsúlyozták, hogy Rafa nincs 100%-os állapotban, de játszik. És csak azért játszik, mert ez az Olimpiai Tenisztorna. Toni Nadal többször hangsúlyozta, semmilyen más tornán nem indultak volna. De az Olimpia, nos az az Olimpia. Amitől mindenféle mondvacsinált okokkal visszaléptek kisebb-nagyobb teniszező “sztárocskák”. Úgy látszik nekik nem jelent semmit, ha a hazájukat képviselhetik a földkerekség legnagyobb sporteseményén. A legeslegjobbak azonban itt vannak, a sérült Federer kivételével. Izgatottan várjuk mire lesz képes Rafael Nadal. Egyben bízhatunk: ha ő pályára lép, mindent meg is tesz a győzelemért. Küzd, harap, megy mindenért. Jól játszik, bár ugye nem 100%-os. Nagyot dobnak a párosban Marc Lopezzel, sorra verik meg az ellenfeleiket és a döntőben találják magukat. De amit azelőtt itt ki kellett állni…

Eleve sűrű a program, tehát többször előfordul, hogy adott napon nemcsak egyesben, de párosban is játszani kell, ráadásul egy teljes nap kimarad a szakadó eső miatt, egyszerűen nem lehet a meccseket lebonyolítani. A páros döntő napján Rafa az egyes negyeddöntőjében is érdekelt, a brazil Bellucci áll a háló túlsó oldalán. A brazil Bellucci Rio de Janeiróban. Egy tehetséges, helyes, aranyos fiú, aki borzasztóan rossz versenyző amúgy, így mondjuk – csúnyán fogalmazva – nadali mércével nem vitte semmire. Brazíliában a braziloknak minden sportesemény futballmérkőzés. Legalábbis a drukkolás szempontjából. Komoly hangzavar és fieszta kerekedik most is, különösen, hogy Thomaz Bellucci jól játszik és nyeri az első szettet. Igaz, Rafa látott már ilyet, Davis Kupában is előfordul hasonló, volt neki is része benne pro és kontra, mégsem zárható ki olyan egyszerűen a közönség ovációja. Két dolog miatt lehetünk nyugodtak: egyrészt, hogy ő Rafael Nadal, másrészt, hogy a helyes brazil fiú rossz versenyző. Két és fél óra őrület, ezt kellett itt kiállni. De Rafának sikerült. És még mi is túléltük. 

A páros győzelem a jóbaráttal, Marc Lopezzel az igazi jutalom. A bónusz. Mert a főnyeremény már megvolt a zászlóval, habár Rafa, ez a csodálatos (sport)ember így nyilatkozott:

“Ez egy álom, hogy a hazámnak nyertem. Nem azért jöttem Rióba, hogy a zászlót vigyem. Én nem akartam eljönni csak azért, hogy vigyem a zászlót, de ne versenyezzek. Én azért akartam jönni, hogy részese legyek a versenynek, hacsak a párosban, akkor ott, és a legeslegutolsó pillanatban döntöttem el, hogy indulok egyéniben is. Azonban a dolgok nagyon nagyon jól mentek. Minden. A legnagyobb kiváltság pedig, hogy az egyik legjobb barátommal nyertem olimpiai aranyérmet. Aranyérmet nyerni úgy, hogy 2 és fél hónapig nem teniszezel, nem tudsz készülni, csak az edzőteremben edzesz, nos, ez egy valódi álom, nem igaz?”    

Rafának ma még van egy elődöntője a szintén csodálatos és sokszor újrakezdeni kényszerülő játékos, Juan Martin Del Potro ellen (London bronzérmese 2012-ből) és holnap még egy mérkőzés az aranyért vagy a bronzért. Innen már bármi lehet. És teljesen mindegy, hogy mi lesz.  

Rafael Nadal megint többet elért, mint amiről – a körülmények ismeretében – álmodni mert, pedig mi mindenen kellett megint keresztülmenni és mit kellett itt megint kiállni…