Írta: Farkas Anett, 2022. május 18. napján
Teniszkalandok Európában – 8. fejezet
„Piszok nehéz dolog az egyensúly. Józan észt keresni ott, ahol az őrület az úr.”
Az idézet Csepelyi Adrienn: Belemenés, futball és egyéb társművészetek című könyvéből való, és minden benne van, amiről a szurkolói lélek szól, mindaz, ahogy a rajongás átveszi az irányítást az életünk fölött. Aki még nem olvasta, feltétlenül pótolja (Európa Kiadó, 2018), hiszen a Belemenés egyszerre futballkönyv és látlelet a szenvedélyről. Esetünkben ez utóbbival kapcsolódunk saját történetemhez/történetünkhöz, bár jó magam szeretem a focit is, igaz meccsekre nem járok. A lélektana azonban nagyon is ismerős. Hogyan működik a drukker, mit jelent szurkolónak lenni. Egészen vad dolgokat. De csakis jó értelemben véve. Így esik, hogy idén ismét a Foro Italico-n találom magam, 2012 és 2013 után immár harmadszor, összességében pedig nyolcadik alkalommal van lehetőségem személyesen jelen lenni egy nagy teniszversenyen (lehetne ez több is, de talán emlékeztek négy „sanyarú” évemre, amikor nem voltam hajlandó repülőre szállni, lásd a barcelonai élménybeszámolómat még 2019-ből, aztán alig „visszatértem”, jött a pandémia…). Mostanra azonban talán túl vagyunk mindezen, mégis kicsit messzebbre kell visszaugrani az időben ahhoz, hogy megértsük, mi repített idén májusban ismét imádott városomba Rómába és a Foro Italico-ra.
Sokan tudjátok, hogy 2010 óta jelennek meg nyilvánosan írásaim, mondjuk úgy, hogy azóta blogolok. Ezen írásaim alfája és omegája Rafael Nadal, az elmúlt tizenhárom esztendőben megörökítettem karrierjének minden lényeges momentumát, legalábbis remélem, ha mindent visszaolvasunk, kibontakozik a lényeg. Mégis úgy esett, hogy utoljára 2021. február 18-án jelent meg róla írásom „Csak hagyjátok, hogy hadd fájjon…” címmel, amikor kiesett az Ausztrál Open negyeddöntőjében, mégpedig Stefanos Tsitsipas ellen. Egy nagyon is jó mérkőzésen. Milyen érdekes, hogy mostani római beszámolómnak is két főszereplője van, éppen Rafa és Stefanos, de mielőtt eljutunk odáig, ha van kedvetek, olvassátok vissza ezt az írásomat, „meglepő” mondatok lesznek benne…
Tehát Rafael Nadal. Vajon nem történt volna vele semmi szűk másfél éve, amiről írni lehetett volna? Dehogyisnem történt. Arra már nincs módom, hogy most mindezt bepótoljam, de megemlítem, hogy éppen egy éve májusban tizedik római diadalát aratta a Foro Italico-n, ám elvérzett a Roland Garros elődöntőjében a későbbi győztes Novak Djokovic ellen, aki Stefet verte meg a döntőben, micsoda mérkőzésen. Rafael Nadal nem nyer már Grand Slam tornát – legyintettek innentől kezdve az emberek. Hiszen a Garros-on is megverték. Ha tudták volna. Ha tudták volna, hogy 2021-ben már sérült volt a Roland Garros-on, hát persze hogy kikapott. Hamar elfelejtették neki a Tizenharmadikat. Azt a különleges, ősszel, ráadásul fedett-pályán lejátszott Roland Garros döntőt Párizsban. Ahol szó szerint megsemmisítő vereséget mért talán legnagyobb riválisára. Igen, Novak Djokovicra. Pedig nem is volt az annyira régen. 2020 októberében. Szóval Rafa újra sérült, sorban mondja le a versenyeket, amikor már az Olimpiát is, akkor tudjuk biztosan, hogy megint nagy baj van. Távollétében azonban Djokovic sem sziporkázik. Elbukja az Olimpiát, és elbukik a 21. Grand Slam győzelem kapujában a US Open-en is. Nocsak. Ő is ember. Sosem gondoltam volna, hogy megremeg a legfontosabb pillanatokban, de megremeg. Mindezt leginkább Zverev és Medvedev használják ki. Rafa nélkül mennek a versenyek, hiába, az nem ugyanaz. Bécsben azért csúcsmezőny van október végén, úgyhogy Andy Murray, Stefanos Tsitsipas és Sascha Zverev kedvéért kiugrunk az osztrák fővárosba és szuper élményekkel gazdagodunk (erről is olvashattok „Küldetés teljesítve…, avagy újabb teniszkalandok, ezúttal Bécsben” című írásomban).
Rafa december közepén tér vissza a pályára, Abu-Dhabiban egy bemutató tornán, nem túl acélos, de legalább ott van. És sajnos elkapja a covidot. Szó szerint fogjuk a fejünket, minek ment oda és egyáltalán mi lesz így. Valahogy mindig elfelejtjük, hogy Rafáról beszélünk. Néha még én is elfelejtem. Sérülésből visszatérve, covidból épphogy felgyógyulva érkezik meg Ausztráliába. És mindjárt nyer egy ATP 250-es Tornát Melbourne-ben. Hoppá. Máris reménykedünk. De bízunk-e igazán abban, hogy esélye lesz az Ausztrál Open-en? Jómagam igen. A Torna négy favoritját egy Messenger üzenetben nevezem meg: „Medvedev, Zverev, Tsitsipas, Nadal – ezek között a végső győztes” szűkszavú kommentárral. Hát nem bejött. 
Rafa 2022. január 30-án egy reménytelennek tűnő döntőben (szett 0-2-re is áll) végül megszerzi a történelminél is történelmibb 21. Grand Slam Trófeáját, itt szem nem marad szárazon. Aki ezt a döntőt nem látta, annak ezt most tényleg nem lehet elmesélni. Nem is tudom mi a nehezebb érzés közben: hogy újra nem lesz meg a hőn áhított második Ausztrál Open Trófea, hogy 2012, 2014, 2017 és 2019 után megint elbukja itt a finálét, vagy a tény, hogy nem lesz meg a huszonegyedik Grand Slam diadal. Igazából pokoli érzés mindegyik, mert valójában akár meg is lehetne. És talán Rafa is ezt gondolja magában, mert egyszer csak történik valami, és Rafa még mindig a pályán, valahogy megnyeri a harmadik szettet, de még mindig kettőt kellene. És az orosz sem tágít. Innentől állva nézem a mérkőzést, pedig sok van még hátra. Nem lehet ezt idegekkel bírni. Délelőtt 10-kor ültünk le a képernyők elé és délután 3-kor is még ott ülünk. Állunk. Naná, hogy felvillan a 2012-es döntő Novak ellen, hogy nem ért semmit a majd’ hatórás küzdelem, mert kikaptunk. De ezúttal annyi elveszített döntő után Rafael Nadal is úgy van vele, hogy ő itt már még egyet nem veszít… Maga meséli el a diadal után. Azt, hogy min ment keresztül azért, hogy idáig eljusson, el sem tudjuk képzelni. Alig pár hónapja még mankóval járt és nagyon, de nagyon maga alatt volt, mert adódtak pillanatok, amikor úgy tűnt, itt a vége. És ő ezt még nem akarja. Szóval január, Melbourne, kétszer is, Rafa mérlege 10-0. Mi azt gondoljuk, ezek után biztosan nem játszik februárban Acapulco-ban. Ő azt gondolja, nemhogy elindul, de meg is nyeri. 15-0. Ekkor jut eszünkbe először, hogy EZT a Rafát látni kell élőben. Mindenki így emlegeti: EZ a Rafa… Értsd: aki ilyen zseniálisan játszik és ahol elindul, nyer. Azt még nem említettem, hogy 35 éves. EZT a Rafát látni kell, salakon. Mert ha így játszik kemény-pályán, milyen lesz akkor majd a kedvenc borításán, salakon. Szinte bele se merünk gondolni. Szerencsére azokat a Tornákat Európában játsszák: Monte-Carlo, Barcelona, Madrid, Róma, lehet válogatni. Minden Torna/Város mellett szól valami és éppen ellene is. Korán van, vagy ott ő nem olyan eredményes, kicsi a hely vagy éppen túl nagy, és folytathatnám. A választásunk végül Rómára esik. Imádjuk a várost, ismerjük a helyszínt, májusban tuti jó idő lesz már és hát Rafa tízszer megnyerte, naná, hogy megvesszük a jegyeket. Közben persze bízunk a covid hanyatlásában is.
Már március van, jegyek a zsebünkben, kezdődnek az amerikai Masters-ek, Indian Wells, jó hely Rafának, hisz nyert már ott is párszor. Bár majdnem kiesik az első fordulóban a fiatal Sebastian Korda ellen, végül a döntőig jut, 20-0. A finálé, a 21.! (huszonegy, ez az év száma, nyilván), szóval a huszonegyedik mérkőzés azonban nem sikerül. Nem azért, mert az amerikai Taylor Fritz jobb nála, hanem azért, mert Rafa már az elődöntőben is sérülten játszik, ez pedig a döntőben nem elég. Komoly fájdalmai vannak, a diagnózis: fáradásos bordarepedés. Gyógyulási idő: minimum 4-6 hét. Az áprilisi tornák (Monte-Carlo, Barcelona) biztosan ugranak. Izgulunk. Elsősorban persze érte és az egészségéért, másodsorban azért, hogy Rómában láthassuk. Szóval a 20-1-es évkezdet minden idők legjobb kezdése Nadal pályafutásában. 35 évesen.
Madridban tér vissza, játszik egy jó első fordulót, majd egy őrületes meccset Goffin ellen, de a későbbi győztes Alcarazzal már nem bír. Viszont boldog, hogy ott van, mi pedig azért, mert jön Rómába is. Ilyen telhetetlen a szurkoló. Nagyon készülünk. Rafa 21., történelmi sikere tiszteletére még az Ausztrál Open-t követően rögtön megrendeljük „Rafa 21” feliratú, limitált kiadású pólóinkat Mallorcáról, itt az idő, hogy végre fel is avassuk azokat.
Akik kitartottak idáig, meglesz a jutalmuk, most már tényleg elmesélem milyen volt újra a Foro Italico-n, és a 2019-es barcelonai torna után ismét élőben látni Rafael Nadalt, valamint a tavalyi októberi bécsi tornát követően másik nagy kedvencemet, Stefanos Tsitsipast. Szerepel a történetben még egy bizonyos Grigor Dimitrov is, valamint felbukkan Alexander Zverev, Novak Djokovic, Lorenzo Musetti, Stan Wawrinka és Daniel Vallverdu. Igen, voltak a Tornán női játékosok is, de úgy adódott, hogy nekik ezúttal mellékszerep sem jut az én történetemben. Legnagyobb hiányzónk persze Andy Murray, aki ugyan egyáltalán nem játszott volna a salak-pályás szezonban, de miután meggondolva magát elindult Madridban, nagy reményeket fűztünk római szerepléséhez is, elvégre épp a Torna döntőjének napján lesz (lett) 35 esztendős. Innen is a jó isten éltessen nagyon sokáig drága Andy! Ám ő indulásunk előtt kettő nappal visszalép a római kvalitól (Madridban már betegség miatt nem állt ki Djokovic ellen), így váratlanul született álmaink ugyanolyan váratlanul köddé is foszlanak.
2022. május 10-e kedd, végre újra a Foro Italico-n.
Úgy délelőtt negyed tíz körül érkezünk, Rafa edzése 10.30-ra van kiírva a híres 5-ös Pályára (lásd korábbi, 2012-es és 2013-mas római írásaimat), de Ő már 10.20-kor megérkezik. Előbb kezd és természetesen később végez a kiírtnál, majd’ két és fél óra az edzése. Mondanom sem kell, hogy egy tűt nem lehet leejteni, annyian vannak, pedig egy egész pálya (a 6-os) választ el bennünket Rafától. Tömegnyomor és irtózatos meleg van, de mindez nem számít, mert végre látjuk EZT a Rafát. Még ugyan nem sejtjük, de már ekkor kezdetét veszi a három napon át tartó, nevezzük úgy: túlélőtúra. Az érzés nagyon egyértelmű: csodálatos Őt újra élőben látni. Óriási taps fogadja nemcsak az érkezését, de az edzés alatt mutatott játékát is. Kicsik és nagyon, fiatalok és idősebbek, fiúk és lányok, férfiak és asszonyok tapsolnak, integetnek, zúgják a „Vamos Rafát” egyszerre, nem kérdés, hogy Ő a Torna legnagyobb sztárja. Azt pontosan tudja itt mindenki, hogy Ő hol és mikor edz, hol és mikor játszik. Minden más úgy tűnik másodlagos. A tömeg, a hőség, az összes többi játékos. Hárman utaztunk a Tornára, Ildi (akivel itt ismerkedtünk meg éppen tíz évvel ezelőtt és azóta megjártunk együtt pár tornát, Róma, Barcelona, Párizs), valamint Kata csatlakozott hozzám. Remélem, nem haragszik meg, hogy elárulom, de Kata (aki amúgy már több Laver Cup-on is látta Rafát élőben játszani) transzba esik az edzésen. A következő napokban sokat hallunk tőle ennek az első, két és fél órás edzésnek minden apró részletéről.
De nincs megállás, a következő versenyzőnk Stefanos Tsitsipas, aki 13.30-tól van ugyanide kiírva, alig várom már. Pont olyan komoly, mint amikor először láttam élőben Barcelonában három évvel ezelőtt. Idén a Foro Italico-n három edzését látom majd, valamint egyszer be-, és kétszer kivonulni a meccséről, ezalatt egyetlenegyszer mosolyodik el, de haladjunk szép sorjában. Ma másfél órát edz, hihetetlen fókuszban van, Apostolos Tsitsipas, az Apukája (akit mostantól hívjunk csak Apo-nak) folyamatosan magyaráz neki, el nem tudjuk képzelni mire oktatja még mindig. Hiszen már mindent tud. Hisszük mi. Amilyen szótlanul érkezett, olyan szótlanul távozik az edzésről, a gyerekek azonban rendíthetetlenül kiabálnak neki: Stefanos, Stefanos! Népszerű ő is, nah. Helyette egy biztonsági őr érkezik (szerintem megunta hallgatni a kántálást, mármint az őr, nem Stef) és hosszasan bizonygatja, hogy nem fog idejönni a jó görög, mert nem itt megy ki, hanem amott és a többi. Nem is tudom miért, de hiszek neki, talán csak túl meleg van és fél tíz óta itt strázsálunk, most meg már három is elmúlott, mindenesetre mi továbbállunk. Nagy hiba volt. Utóbb Böbe feltesz egy fotót a „Stefanos-os” csoportomba Stefről, amint aláírásokat osztogat: „ezek a drukkerek jókor voltak jó helyen” kísérőszöveggel. Azonnal felismerem a helyszínt, a mi helyszínünket: mégis kijött, naná. Pedig pont tíz éve is „becsaptak” már a biztonságiak, akkor még Andyvel kapcsolatban, jó lett volna a leckét megtanulni egy életre, mondom magamnak. Csak az olasz biztonsági őröknek ne higgyen az ember, a Foro Italico-n semmiképpen sem.
Így hát végre eljött az idő, hogy viszonylag borsos árú jegyünkkel elfoglaljuk helyünket a Campo Centrale-n (mondjuk úgy a Centerpályán). Djokovic – Karatsev mérkőzés van, simán nyer a világelső, de ezt egyáltalán nem bánjuk, ugyanis a nappal szemben ülünk, mindenféle védőeszközök ellenére is rákvörösre sülünk, jó, hogy napszúrást nem kapunk. Mi lesz így velünk holnap, amikor biztosan több meccs erejéig tanyázunk majd a Campo Centrale lelátóin?! Este olvassuk a Torna hivatalos oldalán, hogy rekordszámú néző volt jelen a mai napon, egészen pontosan 34.000 szív dobbant a Foro Italico-n.
Történt még egy számomra fontos dolog a mai napon, időrendben mindazok előtt, amiket már elmeséltem. Bár amióta jelen van a Tour-on Grigor Dimitrov (vagyis jó régóta, ő is 31 lett a héten), kedvelem a bolgár srácot, igazából három éve Barcelonában „barátkoztunk” igazán össze (lásd „Visszatérés a Paradicsomba, avagy teniszkalandok Barcelonából…” című írásomat), és azóta úgy vagyok vele, jó lenne egy közös fotó is. Bécsben nem sikerült, hiszen épp Steffel játszott, arra a meccsre érkeztünk meg, Grigor kikapott, így tovább is állt.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért fontos a közös fotó, de valahogy fontos, és én örülök annak, hogy sokakkal sikerült már lefényképezkedni (Nadal, Murray, Federer, Djokovic, Zverev, hogy csak néhányat említsek közülük). Grigor tehát 9.30-tól 10.00-ig üt be az aznapi meccsére a másik Arénában, vagyis a Grand Stand-en (ami a Foro Italico-nak hívott terület pontosan másik végén helyezkedik el attól, ahol a Campo Centrale van), épp akkor érünk oda, amikor az edzője jön. Azonnal kapcsolok, hogy hiszen akkor Grigor is itt van, persze a többiek meg nincsenek sehol, szelfizni (akkor még) nem akarok, így csalódottan veszem tudomásul, hogy bevonul mellettem az edzésre. Ahová senkit (értsd: minket nézőket) nem engednek be. Ebből aztán téves következtetést is vonok le másnapra, ami majdnem végzetes hibának bizonyul, de erről majd később. Ekkor úgy döntök, én most már nem tágítok, kibírom azt a fél órát fél lábon is, megvárom, amíg kijön. Ne feledjétek, itt még szó sincs túlélőtúráról, alighogy megérkeztünk első nap, mit nekünk fél óra ácsorgás. Tervem tökéletesen beválik, ott jön ki Grigor, ahol be is ment, és hát úgy adódik, hogy Őt rajtam/rajtunk kívül nem is várja senki. Itt az idő, most vagy soha. Megpróbál elbújni, de nem olyan fából faragtak engem, nem hagyom. Kedvesen megszólítom és megkérem, természetesen megáll, ám a törölközőt le nem venné a fejéről. Megvan a fotó, az arcomra van írva minden (mondjuk az övére is, hahaha), de nem számít, elvégre ő edzeni jött, egészen pontosan beütni a meccsre, nem pedig fotózkodni. A barátságunk Barcelona óta töretlen, én most már nem tágítok mellőled Grigor, törölköző ide vagy oda. Köszönöm a fényképet. Ekkor még nagyon drukkolunk is, hogy megnyerje a mai meccsét, hisz akkor lesz szerdán egy újabb Tsitsipas – Dimitrov, amiről úgy gondoljuk, nyilván a Centrale-n nézzük majd végig, persze azzal együtt, hogy Stef nyerjen, de lehet egy nagy meccs, mint Bécsben. Meg ahogy a Móricka elképzelte, de ne rohanjunk ennyire előre.
Még szintén kedden történt, Grigor után, Rafa előtt, hogy pár percig belepillantottunk a visszatérő Stan Wawrinka edzésébe. Kedveljük a svájcit, pláne az edzőjét. Dani Vallverdu. Amikor utoljára láttam, éppen Barcelonában, még Grigor edzője volt, azelőtt pedig Andy Murray-hez tartozott. Úgyhogy nem is igen jártam még olyan Tornán, ahol ne találkoztam volna vele, volt úgy, hogy váltottunk is pár szót, nagyon bírom a srácot, igazából Őt akartam megnézni, nem is Stan-t. Hahahaha. De most többre nem volt lehetőség, mert már gyűlt a tömeg a Király edzésére, mi is arra vettük az irányt, a többit pedig már tudjátok. Illetve nem teljesen. Van egy másik srác is, akit érdemes figyelni. Ő nem edző, hanem játékos, fiatal és olasz. Tudom, vannak ilyenek többen, de ezúttal Lorenzo Musettiről beszélek. Sajnos ő is megsérült Madridban, így Rómában nem indult, de mindennap itt volt, néha még edzett is. Ezúttal autogramot osztani látjuk, csak a végére érkezünk, hiszen véletlenül botlunk az eseménybe, így nemhogy fotó nincs vele, de aláírás sincs tőle, viszont lefényképezem, jó lesz emlékbe. Forza Lorenzo!
Ilyen tartalmasan telt tehát az első napunk a Foro Italico-n, teljesen meg vagyunk elégedve, ugyanakkor nagyon várjuk a szerdát, hiszen végre mérkőzésen láthatjuk Rafát, Stefet és Zverevet is. Meglehetősen csalódottak vagyunk, amikor kijön a játékrend, ugyanis a szervezők a Grand Stand Arénába teszik a Tsitsipas – Dimitrov meccset (igen, Grigor nyert az első meccsén, mondjuk úgy szerényen, hogy szerencsét hoztam neki), ráadásul teljesen kiszámíthatatlan, hogy odaérhetünk-e rá, mivel Zverev és Nadal egymás után játszanak a Centrale-n a nappali programban, ahová a mi jegyünk szól. Stef meg akkortájt, talán valamivel később, ha gyorsak a fiúk, de a másik Stadionban, az egyetlen helyen, ahová a jegyünkkel nyilván nem mehetünk be. Hosszasan dilemmázunk (értsd órákon át), hogy vegyünk-e jegyet 105 euróért a Grand Stand-re, vállalva azt, hogy esetleg ablakon kidobott pénz lesz, mert Rafa nem végez, Stef meg gyorsan lerendezi Grigort. Végül a szívünk helyett az eszünkre hallgatunk, nem adunk ki negyvenezret a bizonytalanra, bár utólag, tudva, hogy mi történt, (talán) nem jól döntöttünk. De hát az élet ilyen, jó és rossz döntések sorozata.
2022. május 11-e, szerda.
Ez a legdurvább, legsűrűbb nap. Este olvassuk, hogy megdőlt a tegnapi rekord, ezúttal már 36.000! ember kíváncsi a játékosokra. Minden percben érezzük is, már reggeltől kezdve, hogy ennyien itt még soha nem voltak. Fél tíz előtt itt vagyunk, tudjuk, hogy Rafa már beüt a Campo Centrale-n, de a tegnapi Grigor edzésből levont következtetés miatt azt hisszük, ezt nem láthatjuk. Micsoda tévedésben vagyunk. Azonnal feltűnik, hogy be lehet menni, rohanunk is rendesen, hogy egész közelről lássuk Rafát a pályán. Teljesen el vagyunk varázsolva. Ezen a nagy pályán, ebben a gyönyörű Stadionban oda ülünk, ahová csak akarunk és itt van ő. EZ a Rafa. Minden rendben van, akárcsak tegnap, Rafa jól edz (beüt, hisz meccs lesz), jó kedve van, megköszöni a tapsot, kommunikál a drukkerekkel, a végén aláírást osztogat, fotózkodik. Persze, ha időben érünk, most lenne esélyünk, de a legjobb helyeken már mások ülnek. Nem bánjuk.
Zverev váltja a pályán, végre őt is látjuk, szívélyesen üdvözlik egymást Rafával, majd feltűnik mögötte még valaki. Az Apukája. Idősebb Alexander Zverev. Rafa óriási tisztelettel és szeretettel nézi az öreget, köztudott, hogy beteg, jó pár Torna óta nem is volt jelen a Tour-on, ami nyilván Zverev teljesítményét is negatívan befolyásolta. Hiszen Apa is csak egy van, hogy egy kicsit kiforgassam azt a bizonyos mondatot.
Megállapítjuk, hogy a fiatalabb Alexander Zverev nagyon jól néz ki. Ezt most nem is részletezem tovább, beszéljenek a fotók helyettem.
Jó magam imádom ezeket a családi kötelékeket, tulajdonképpen az összes kedvenc játékosomnál ez van, hogy a teniszt a családból hozzák valamilyen formában: Rafa, Andy, Stef, Sascha. Ezt az edzést már nem nézhetjük végig, kiterelnek bennünket a Centerről, hiszen lassan be kell engedni a nézőket a meccsre. Persze mi is jövünk ide majd, de egy kicsit később. Először még Stefanos. Ő ugyanis tizenegykor edz az 5-ösön, továbbra is komoly, mint a vakbélgyulladás, hihetetlen fókuszban van. Ahogy tegnap, úgy ma is: csak állok és bámulom. Lehetetlen, hogy levegye az ember a szemét róla. Jelenség. Ezúttal egy órája van, ma már csak beüt, délután derby Grigor ellen.
Innen, amint Stef végez, úgy déli 12 körül, megyünk át a Centrale-ra, ahol kiszurkoljuk Sascha-nak a győzelmet Sebastian Baez ellen. Mellettünk az argentinnak drukkolnak hevesen, de ez minket nem érdekel. Végre jöhet Rafa Isner ellen. Rafa meccse onnan bentről egyszerű és egyértelmű. Az biztos, hogy 1 óra és 15 perc alatt végez. Részben sajnos, mert néztük volna még, de jó is, mert nem pazarol energiát, ráadásul délután kettő körül nekünk is igencsak melegünk van a tűző napon, így legalább nem halunk hősi halált, mehet tovább a túlélőtúránk.
El kell mondanom, hogy nagyon készültünk Rafa meccsére, de a fekete színű, Rafa 21-es pólónkat csak néhány fotó erejéig viseljük. Pontosabban Ildi és én vagyunk ilyen renitensek, Kata végig a pólóban feszít, kitartása a 40 fokban példaértékű.
A meccs után iparkodunk a Grand Stand irányába, Stef és Grigor már játszanak. Gyorsan eszünk valamit, plusz egy kis jégkrém, és aztán lecövekelünk a Grand Stand kijáratánál, hiszen Stef 6:3, 5:3-ra vezet, szervál a meccsért, mindjárt vége, jöhetnek kifelé. Hiszem én. Persze fogalmunk sincs mi történik bent, hogy játszik Stef, mit csinál Grigor, miközben idekint a tömeg egyre gyűlik, lassan a nagyságát félelmetesnek is mondanám. Mi pedig itt állunk a kellős közepén. Gondoltam, hogy Stefet nem egyedül fogom várni, mint Grigort tegnap, még csak azt se mondom, hogy meglep a tömeg nagysága, de jól nem esik, az biztos. Túlélőtúra, immár ki tudja hányadik fejezet, nade Stefért mindent, ugyebár. Amíg mi ácsorgunk, a nézőközönség őrjöng, ezt halljuk ugyanis rendesen, végül odajutunk, hogy Grigornak meccslabdája van. Kétszer is. Az infarktus kerülget. Nem eshet ki Stef a számára első fordulóban, még Grigor ellen sem, nemcsak azért, mert mi csütörtökön is látni szeretnénk, de amúgy sem. Ő a világranglista akkor még 5. helyezettje (most már éppen a 4. helyen áll), neki itt a Tornagyőzelem a cél. Ahhoz pedig a döntőig kell menetelni. Nem árulok zsákbamacskát, Stef végül felveszi a Gladiátor üzemmódot és valahogy megnyeri ezt a mérkőzést. Nagy kő esik le a szívemről. Boldogok és büszkék vagyunk. Persze sajnáljuk Grigort, de a helyzet az, hogy nem egy szintről beszélünk a két játékos esetén. Sokkal nagyobb karriert jósolok Stefnek, mint ami Grigor mögött van, és nagyon bízom benne, hogy nem tévedek. Szokás szerint a vesztes érkezik ki először, kioszt pár aláírást, lefotózom azért Őt is, de már Stefet várjuk nagyon.
Nyilván tisztában vagyunk vele, hogy ebben a tömegben már esélyünk sincs semmire, de mégis szuper érzés, amikor Stef egy centire vonul el mellettünk. Kata videóz, én fotózok, exkluzív felvételek. Ő halálosan nyugodt, ez érződik és látszik is rajta, talán még erre is trenírozzák. Este látunk egy drón-felvételt az egészről, ott érződik csak igazán, hogy mi is van körülötte. (Ha azt hittétek, ennyivel „megúsztuk”, hogy „szerepeltünk a tévében”, nem úgy van az kérem).
Rohanunk a tömeggel utána, egészen pontosan sodor a tömeg Vele, de nem bánjuk. Minél közelebb ugyanis a bejárat, ahol a testőrök lekísérik őt, annál kevesebb az ember. És egyszer csak Stef már nincs sehol, csak egyetlen hölgy álldogál a lépcső tetején, és hatalmas mosollyal mutatja a barátnőjének a szelfit, amit Steffel készített. Látom a saját szememmel. Lehet, hogy nem illik belenézni mások telefonjába, de nem bírtam megállni, hogy oda ne nézzek. Ez ugyanis egy fontos pillanat. Megmutatja azt, hogy mindig, minden körülmények között lehet esélyed. Egészen pontosan: lehet szerencséd. Vagy az ugyanaz?
Nincs még késő, délután hat körül jár az idő, de azért már kissé fáradtak vagyunk. Indulnánk a taxihoz. Szerencsére üzenet jön Leventétől, hogy Juventus – Inter meccs lesz a Stadio Olimpico-ban (magyarul a szomszédban), ergo minden le van zárva, tele a környék a drukkerekkel. Így legalább nem lepődünk meg azon, hogy hatalmas tömeg „vár bennünket” kint is, lengetik a zászlókat, skandálják a rigmusokat. Tényleg minden le van zárva, itt nem járnak most a buszok sem, és taxi sincs. Egy rendőrnőtől próbálok segítséget kérni, először angolul, halál nyugalommal olaszul válaszol és hosszan magyaráz… Nagy szerencséje van, hogy megértem, amit mond. Viccelek, nekünk van nagy szerencsénk, hogy nagyjából értem az olaszt, mert így legalább megtudom a részleteket. Lényeg a lényeg, jóval arrébb sétálunk és megkérek egy srácot egy pizzériában (angolul), hogy hívjon nekünk taxit, mert itt nem jár semmi, mi meg azt se tudjuk hol vagyunk, mi a taxi száma és hogy is mondjam olaszul, hahaha. Negyedórával később már otthon vagyunk. És nekem máris a következő napon, a csütörtöki taktikán jár az eszem. Hogyan fogom végre azt a közös fotót elkészíteni Steffel. Nem tudom, hogy miért a stratégiában hiszek, mikor a szerencse a legnagyobb rendező, ugyebár.
Késő este tudjuk meg, hogy Rafa nagyon elégedetlen volt a meccsen nyújtott teljesítményével, így a mérkőzése után azonnal edzeni ment, mégpedig a 2-es Pályára. Nyilván az eset váratlan, a többi pályán meccsek, edzések vannak, itt volt hely. Sose edz itt az elit amúgy, és nem azért mert nem jó helyen van. Gyönyörű helyen van és rengeteg néző fér oda. Védeni a játékosokat, azokat, akiket amúgy szétszed a nép, azonban itt szinte lehetetlen. De Rafael Nadalnak fontosabb az edzés, mint az ilyen nüanszok (ettől lett az, aki, a világ legeredményesebb és legkedveltebb játékosa, tudjátok: 21 Grand Slam Trófea stb. és a leges legtöbb követő az összes közösségi médiafelületen). Erről csak azért írok, hogy érzékeltessem: ha a helyszínen tudunk róla, megint bajban lettünk volna, hogy akkor most mit is csináljunk: nézzük Rafa edzését vagy Stefet várjuk, hátha stb. Itt mindig dönteni kell, priorizálni, mert rengeteg a látnivaló, az élmény, a meccs, az edzés, de a helyszín nagy, az idő kevés, szóval sokadszor is leírom: túlélőtúra üzemmód, csak ez működik.
2022. május 12-e, csütörtök.
Stef ezúttal a 7-es Pályán fog edzeni és ismét a Grand Stand-en fog játszani. Eléggé igazságtalannak érzem vele szemben, hogy még mindig nem játszott a Campo Centrale-n. Ahol majd a döntőt kell játszani, ugyebár. Ezen a napon „csak” sétáló jegyünk van, a Stadionok nem játszanak igazából. A Grand Stand-re viszont már egy vagyonba kerül a jegy (150 euró alatt nem lehet venni), úgy döntünk, hogy a Tsitsipas – Khachanov meccsre nem áldozunk ennyit, egyébként is sima Stef győzelemre számítunk. Hm. Jöhet a korai edzés, Stefet tíz órára írták ki, ahogy már említettem, a 7-es Pályára. Szerencsére (!) pont előző nap megfigyeltük ezt a pályát, mik itt a lehetőségek. Bizony elég szűkösek. Nagyon kevés hely van ugyanis, ahonnan az edzést nézőként figyelni lehet. Tervem legfontosabb pontja: legalább 45 perccel a kezdés előtt elfoglalni az itt lévő legjobb helyet. Állni kell, naná. De ez pipa. Mire Stef (úgy görögösen) késve megérkezik, mellettünk és mögöttünk is elég nagy a tömeg. Ez a pálya tán még az 5-ösnél is jobban védve van, ráadásul mélyen helyezkedik el, így arra sincs esély, hogy legalább egy aláírást kérjen az ember lánya. Közös fotó végképp kizárva (fizikai képtelenség), mi magasan, ő mélyen. De az edzést premier plánban nézni, az viszont királyság. Később kapunk egy üzenetet, hogy Stef edzését élőben stream-elték a Facebook-on (pontosabban 15 percet belőle), naná, hogy látszunk. Utólag természetesen már többször is megnéztem azóta, nem nehéz kitalálni ki bámul a legjobban. Bár tegnap is nagyon közel voltam hozzá, amikor elhagyta a Grand Stand-et Stef, mivel az edzés egy órás volt, ez a fénypont. Eddig mindenképpen. Stef egyetlen alkalommal sem néz fel a közönségre, és egyetlen alkalommal nem mosolyog. Valami hihetetlen burokban és fókuszban van a srác, Apo ismét elég sokat magyaráz neki, de ő szinte végig hallgat és teszi a dolgát. Bár olyan Aurája nincs senkinek, mint Rafael Nadalnak, azért Stefanos-é se semmi. Tudod miért különleges, miért emelkedik ki a többiek közül, mert szó szerint látod és érzed. Amennyivel később érkezett, annyival tovább edz (piros pont), és talán mintha egyszer felénk is intene, mégiscsak megköszönve azt, hogy ott vagyunk. Mi konkrétan két órán át, de nem kérdés, hogy minden (másod)perce megérte.
Ezután megpróbálunk némi lélegzetvételhez jutni, enni, inni, vásárolni. Rafa edzése majd háromkor kezdődik, viszont közben Stefnek lesz még a meccse, meglátjuk, hogy alakul. Nem is mi lennénk Katával, ha éppen nem egy pohár jégkrémet szorongatnánk a kezünkben, de pont mind a ketten, amikor a meccsére indul a Grand Stand Arénába, Khachanov ellen. Természetesen a mérkőzés előtt eszembe se jutna megzavarni azzal, hogy „tessék most már velem is fotózkodni”, nincs is ilyen szándékom, ám egy újabb közeli fotó Róla végül is jól lenne, nem? De a Sors ennél többet ad. Ezúttal is többed magammal állok ott, nem emlékszem pontosan hányan vagyunk, ki mit csinál, hirtelen a pillanat törtrésze alatt jut eszembe, hogy talán sok szerencsét kívánhatnék neki a meccsre. Ösztönösen jön tehát a „Good luck, Stef”, pontosan abban a pillanatban, amikor elhalad mellettem, nagyon is jól hallja. Végre valahára halványan, kedvesen elmosolyodik, és a szemével, a szempillantásával megköszöni. Ez egy olyan momentum, amit sosem fogok elfelejteni, akárhányszor becsukom a szememet, látom magam előtt. Stefanos elvonul, nincs mit tenni, várakozunk. Sajnos elmegy az első szett. Van egy kivetítő, ahol látjuk az eredményeket, néha egy-egy labdamenetet az éppen zajló mérkőzésekből. Aggódni kezdek: soha nem bocsátom meg magamnak, ha nem hozok neki szerencsét. Soha nem lesz többet „Good luck, Stef”, az biztos. Ő azonban a világ egyik legjobb teniszezője, nem hagy cserben, győztesen távozik a Stadionból. Ezúttal azonban nem ott várjuk, ahol tegnap. Pedig! Ma sokkal kevesebben ácsorognak ott, mint előző nap. Végül is nem Grigor az ellenfél, nem is olyan szoros a meccs, érthető. De ha az ember a tapasztalataira, én konkrétan a tegnapiakra építve, kidolgoz egy stratégiát, abból már nemigen enged. Ezúttal ott várjuk, ahol annak az egyetlen nőnek tegnap sikerült. Ámde. Az idő halad előre, fél három elmúlt, lassan gyülekezik a nép a Király edzésére. A lejárat persze az 5-ös pálya (itt edz majd Rafa) mellett lévő 6-os pálya (innen lehet nézni csak Rafa edzését) sarkán van. Nem húzom az időt, a stratégia nem válik be, mert ma összevissza jön-megy itt mindenki (nem pont Stefet várják), így Stefanos méltóságteljesen vonul el mellettem/mellettünk, az arcán még mindig hihetetlen koncentráció tükröződik, testőrök és lézengők körülötte, summa summarum: nincs szerencsém. Meg se tudom kérni semmire. De egyáltalán nem vagyok csalódott, sőt nagyon is boldog vagyok, hogy megint ilyen közelről láthatom. A barcelonai beszámolómban még csak félistennek neveztem, most már jár neki az „igazi görög isten”, „the Greek God” – ahogy sokan hívják is – kifejezés.
Nincs idő tovább álmélkodni Stef 193 centiméter magas termetén, lobogó hosszú haján és a többi, uzsgyi Rafa edzésére, háromkor kezd ugyanis. Amíg várunk rá, persze Stefet lesem, mert ahol én állok, onnan be lehet kukucskálni oda, ahol a játékosok vannak. Apo osztja Stefet rendesen, de legalábbis hosszan és hevesen magyaráz neki. Gondolom, hogy mit miért kellett volna máshogyan csinálni a meccsen. Stef csak ül és hallgatja. Az Apjához képest tényleg nagyon keveset beszél. Nagyon jó fotókat készítek erről, és egyszer csak megérkezik Rafael Nadal. Mondhatnám, hogy belekúszik a képbe. Ő persze nem késik. Sőt, ismét 10 perccel előbb érkezik, hogy a végén 10 perccel később távozzon. Edzése az előző kettőhöz (kedd-szerda) képest nem igazán intenzív, kicsit kedvetlennek látom Rafát, de ez inkább csak egy érzés, semmi konkrétum.
Az edzés után odajön a kerítéshez, kioszt pár aláírást, mosolyog, én csak fényképezem, hiszen a mi „Nagy Találkozásunk” megvolt 2013-ban, életem talán legnagyobb élménye, a teniszben mindenképp, szóval így is nagyon boldog vagyok, hogy immár sokadszor láthatom élőben. Az esti meccsét a szálláson nézzük, és szomorúan látjuk, mi történik. Lehet, hogy délután nem is volt még semmi baja, ki tudja, de én azonnal azt mondom: ugye megéreztem. Shapovalov győzi le, a gyakorlatilag a meccs második felében már sántító, láthatóan fájdalmakkal küszködő Rafát. Talán jobb is így, hogy ezt nem a helyszínen néztük meg.
Pénteken az egész napot a városban töltjük, 15 kilométert gyalogolunk, mert miért ne, így az eredményeket csak interneten követjük. Boldog vagyok, hogy Stef legyőzi a hazai kedvencet, Sinner-t. Stef elődöntőjét szombaton már úton hazafelé, egy tableten követem, a Torna utolsó két meccsét pedig a kedvenc karosszékemből nézem. Stefanos gyönyörű elődöntőt játszik Sascha ellen, így visszavág az egy héttel korábbi madridi vereségért, azonban a döntőben szinte teljesen erőtlen a világelső Djokovic ellen, aki így megszerzi hatodik római trófeáját. Másnap érdekes fotókra bukkanok a Facebook-on. Ezeken nem látni mást, minthogy Stef a kudarcos döntő után azonnal edzeni ment a Pietrangeli pályára. Bravó Stefanos, ez a helyes hozzáállás.
Rafa úgy hírlik jobban van, így elutazik Párizsba, és megpróbálja megszerezni a 14. Roland Garros címét, egyben a 22.! Grand Slam trófeáját. A jelenlegi helyzetben úgy gondolom négy esélyese van a Francia Nyílt Teniszbajnokságnak, név szerint: Rafael Nadal, Novak Djokovic, Stefanos Tsitsipas és Carlos Alcaraz. Ha egy kicsit jobb lenne a feje, idesorolnám Alexander Zverevet is, mert a tenisze megvan hozzá.
Így teltek hát napjaink Rómában, a Foro Italico-n, fantasztikus élményekkel, őrült melegben, őrült tömegben, imádott játékosainkra várva, de értük bármit kibírunk, bármilyen túlélőtúrán részt veszünk, hiszen mi már tudjuk Csepelyi Adrienntől, hogy “Piszok nehéz dolog az egyensúly. Józan észt keresni ott, ahol az őrület az úr...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése