Egy valóban különleges év...

Írta: Farkas Anett, 2017. december 27. napján 

Azt hiszem soha nem fordult még elő velem – leszámítva persze a kezdeteket -, hogy egy adott évben mindössze négyszer késztetett volna írásra Rafael Nadal, pedig idén bizony ez történt. Egészen hihetetlen, ha belegondolunk, milyen évünk is volt 2017-ben. Nekünk, Rafa drukkereknek. Talán a tizedik Roland Garros Trófea begyűjtése alkalmából számotokra készített összefoglalóm – nagyképűen mondva az eddigi, Rafáról szóló írásaim gyűjteménye – engem is elégedetté tett és hátradőlve figyeltem tovább, milyen fantasztikusan alakul az év hátralévő része (is), mindössze csak egy vallomásra futotta a Laver Cup kapcsán, melyet itt olvashattok újra:


Írni kizárólag Rafael Nadal miatt kezdtem 2010-ben, és bár írtam más sportokról és sportolókról, sőt más témákban is (film, irodalom, stb.), az Ayrton Sennáról, Kásás Tamásról, Andy Murray-ről vagy éppen Röhrig Gézáról szóló, vagyis az összes írásomat egyetlen szenvedély táplálja, melyet az a Rafa ihlet és inspirál, akit a teniszpályán láttok. Ő az én írásim forrása, alfája és omegája.


Többször tapasztalhattátok már, hogy korábbi posztjaimból idézve térek rá valójában az aktuális elmondani/leírni/megírni valóra. Nincs ez másképp most sem, mert hogyan is lehetne megérteni ezt a kivételes esztendőt, ha nem látjuk, honnan indultunk 2017 januárjában. Avagy, ismétlés a tudás anyja, íme:

(Időhiányban szenvedőknek engedélyezett az idézet mindössze utolsó két mondatának elolvasása, prófétának hívni nem ér!) 

“Rafa és Roger komolyan gondolta a visszatérést, hiszen 2017 januárjában mindketten egy egész hónapot Ausztráliában töltenek. Roger a Hopman Kupán játszik Perth-ben, ahol már az első edzését is sok ezren nézik meg. Innen az Ausztrál Open helyszínére, Melbourne-be utazik. Rafa konkrét “turnét” bonyolít a kenguruk földjén. Brisbane-ben kezd, most játszik először ezen a Tornán, jó nagy a felhajtás körülötte, azonban a negyeddöntőben egy igazán szoros meccsen kikap Raonic-tól. Ezt követően Sydney-be utazik, ahol bemutatót játszik, majd landol Melbourne-ben, imádott Ausztrál Openjének színhelyén. Ugye emlékeztek még rá, hogy Rafát milyen különleges viszony fűzi az Ausztrál Open-hez?
Egyik legfőbb vágya, hogy még egyszer nyerhessen itt. Van egy csodálatos és egészen emlékezetes 2009-es győzelme Roger Federer ellen, ám van két nagyon fájó döntőbeli veresége. Egyik rosszabb, mint a másik. 2012-ben 5 órán és 53 percen át küzdött Novak Djokovics ellen, ám nyernie nem sikerült. 2014-ben ismételten döntőbe jutott, ahol Wawrinka várt rá és mindenki, még Wawrinka is úgy gondolta, itt más nem nyerhet, csak Rafael Nadal. Ám a sors közbeszólt. Rafa megsérült a döntő előtt és bár kiállt a mérkőzésre, esélye nyerni nem volt. Még el sem kezdődött és már vége volt.
Míg a 2012-es vereségét Rafa kiheverte, a 2014-es bukás egész további karrierje szempontjából negatív mérföldkőnek tűnik, talán a mai napig is. Fontos ezt megérteni, mert ami 2017-ben az Ausztrál Open-en Rafael Nadallal történt az egyszerre csodálatos, mégis tragikus. Az idei Ausztrál Open első számú esélyese a világelső és elképesztően jó formában lévő, a Királynőtől lovagi címet kapó Sir Andy Murray, aki annak rendje és módja szerint kipottyant a Torna negyedik fordulójában. Novak Djokovics ennél is gyorsabb volt, a világranglista második helyén álló szerb már a második fordulóban búcsúzott. Utólag sokan úgy érezhetik, ettől lett igazán érdekes ez az Ausztrál Open… Hogy elbuktak a legnagyobb esélyesek, az utóbbi évek szinte valamennyi döntőjének állandó résztvevői, a hatszoros bajnok Novak és a döntőben már ötször kapituláló Andy.
Sem Rafa, sem Roger nem kapott könnyű sorsolást, sokan úgy gondolták, hogy Roger a harmadik fordulóban Berdych, Rafa pedig Alexander Zverev ellen elvérezhet. Én egyébként nem gondoltam így, mert mindig, minden körülmények között ragaszkodom ahhoz, ha Rafa elindul egy tornán, eljut(hat) a döntőig. Rogerben már nem voltam ennyire biztos, úgy gondoltam, lehet, hogy el sem jut a negyeddöntőbe Sir Andy-ig. Andy elkötelezett szurkolójaként olyan forgatókönyvem nem volt, mi van, ha a Sir nem jut el Rogerig… Pedig ez történt.
Rafa harmadik fordulóban mutatott teljesítménye és elért eredménye egyértelművé tette, hogy mostantól számolni kell vele a Tornán. Egyrészt a rendkívül tehetséges, még Rafa által is a jövő világelsőjének tartott “kis” Zverev, jelenlegi formájukat tekintve tulajdonképpen nagy skalpnak számított Rafa számára, amit leírni is őrület, de mégis ez a helyzet. Ráadásul nagyon jól játszott a fiatal német, öt szett lett a vége, Rafa kiváló játékkal verte meg, ezzel megszakította a fentebb már említett rossz Grand Slam sorozatát a döntő szettes meccseken történő vereségek vonatkozásában. Sok nehéz ellenfelet kellett még legyőzni: Gael Monfils-t, a világranglista harmadik helyén álló Milos Raonic-ot, majd az elődöntőben Grigor Dimitrov-ot. Azt a Dimitrov-ot, aki elképesztő formában, tornagyőzelemmel érkezett Melbourne-be és az elődöntő idején már tíz meccs óta veretlen volt.
Micsoda elődöntő volt is az. A Torna legnagyobb, legizgalmasabb, legszínvonalasabb, leg leg leg meccse. Majdnem öt teljes órán át tartott és mindkét fiú olyan teniszt játszott öt teljes órán át, amit nagyon ritkán látni. Meggyőződésem, hogy ez volt a Torna mérkőzése, még akkor is, ha sokak számára a döntő volt a csúcs. Igen, egyszercsak ott tartottunk, hogy Rafael Nadal döntőbe jutott a 2017-es Ausztrál Open-en, és a döntőben Roger Federer várt rá. Mert a svájci maestro is csak ment és ment és ment előre, hol briliáns, hol visszafogottabb játékkal, de sorban győzte le az ellenfeleit, köztük Nishikori Kei-t és Stan Wawrinkát. Nincs ezen mit magyarázni, még akkor sem, ha úgy a japán fiú, mint a honfitárs, akár nyerhetett is volna. A Wawrinkával vívott elődöntőn egy idő után Roger nagyon rosszul állt és nagyon elfáradt, magában fel is adta, és mégis megnyerte. Látszott rajta az interjúban, hogy maga sem tudta, hogy történt, de megtörtént. Egyszercsak ott találta magát a döntőben. Hat hónap kihagyás után, a háta mögött egyetlen lejátszott ATP torna nélkül. Egy Grand Slam Torna döntőjében. Elérhető közelségbe került a történelmi tizenhét Grand Slam győzelmet is felülmúló, még történelmibb tizennyolcadik…
És innentől beindult az őrület. Mindenki érezte, hogy most már muszáj Rafael Nadalnak is döntőbe jutni, mert valóra válhat a szinte elképzelhetetlen. Mert arra már senki nem igen számíthatott, hogy a tenisztörténelem két legnagyobb játékosa, a legnagyobb rivalizálás két résztvevője játszik még egymás ellen Grand Slam döntőben. De játszott. Nem is akár hogyan. Ha láttad, tudod. Ha merted nézni, láttad. Nagyon sokan mondták nekem utólag, hogy nem mertek odanézni a döntő szettben. Annyira izgultak. Legyenek akár Rafa, akár Roger drukkerei. Én odamertem. Én néztem. Én láttam. És nekem fájt a szívem. Pontosan azért, amit minden idők legeredményesebb játékosa, vagyis a tizennyolcszoros Grand Slam győztes Roger Federer mondott a díjátadó ceremónián tartott beszédében:
“A teniszben nincsenek döntetlenek, de ha lennének, boldogan osztanám meg Rafával ezt a győzelmet.”
Ám a teniszben valóban nincsenek döntetlenek. Ahogy Rafa mondta: “mindig van egy, aki győz és egy, aki veszít”. Most Rafa veszített. És nekem kicsit megszakadt a szívem. Egy hajszálon múlott, és ezúttal azt is elhiszem Rogernek, amit ő hozzáfűzött még: “őszintén mondom, boldog lennék a vereséggel is”. Mert szerintem most először történt meg, hogy Roger Federer úgy ment ki egy mérkőzésre, hogy ezt biztosan el fogja veszíteni. Nem akart persze veszíteni, de pontosan tudta, hogy ki áll majd vele szemben a harmincötödik mérkőzésükön. Valaki, aki huszonháromszor már megverte, és neki “csak” tizenegyszer sikerült győznie. Valaki, aki Grand Slam döntőkben is 6-2-re állt ellene. Valaki, akit 2007-ben, vagyis tíz évvel ezelőtt győzött le utoljára Grand Slam fináléban. Igen, tíz évvel ezelőtt. Valaki, aki ellen sosem volt játéka, annál inkább neki ellene. Egy srác, akit mégis nemcsak a legjobban kedvel, de a leginkább tisztel is a Tour-on. Rafael Nadal, a jóbarát.
Még a döntő előtt nyilatkozta Roger, hogy látta Rafa elődöntőjének minden egyes pillanatát, mind az öt óra minden egyes percét, mert nem tudta a szemét levenni arról a mérkőzésről, és ez is mutatja számára, hogy micsoda kihívással áll szemben vasárnap este. És amikor Roger Federer már letett róla, hogy legyőzze Rafael Nadalt, amikor Roger Federer már boldog lett volna egy döntőbeli vereséggel is, jelezve azt, hogy micsoda nagy dolog számára a döntő, akkor Roger Federer legyőzte Rafael Nadalt. Fantasztikus mérkőzés volt, ahol harmincegy Grand Slam győzelem találkozott, miközben a profi teniszezők legtöbbjének egész életében, egész karrierje során nem adatik meg, hogy egyáltalán Grand Slam döntőt játsszon. Hol egyikük, hol másikuk játszott jobban, a döntő szettben Rafa brékelőnyben volt, ám Roger nem adta fel. Egyszercsak megérezte, hogy van még keresnivalója. Hogy mégiscsak van ellenszere Rafael Nadal játékára. Harmincöt évesen is jobban szeret teniszezni, mint bárki más ezen a világon. És úgy tűnik, jobban is tud. Talán csak Rafael Nadal szeret még annyira. És reméljük, tud is.
Minden elismerésem Roger Federeré, de engedtessék meg nekem, hogy Rafael Nadal drukkereként, 2005-ös első Roland Garros győzelme óta fanatikus szurkolójaként, most mégis azt mondjam, hogy vérzik a szívem. Hogy fáj ez a vereség, mert lüktet a 2014-es seb. Bennem. Bennetek. És Rafael Nadalban. De tudom jól, hogy lesz gyógyír. Mert ez a Rafael Nadal a 2010-es és a 2013-mas legjobb Rafael Nadalra emlékeztet. És az nekünk 2017-ben nagyon nagy lehetőségeket ígér.”

Visszatekintve sem gondolhatom másként, hogy is gondolhatnám, hiszen túl vagyunk Rafael Nadal egy újabb legjobb évén, vagyis 2010 és 2013 után ismét, mindenféle értelemben ő volt a “leg”. Nincs rá valódi magyarázat, de megéreztem ezt akkor, leginkább azon a Dimitrov elleni elődöntőn. Tartom, hogy az volt az év mérkőzése, elképesztően magas színvonal és valódi izgalom jellemezte. Az volt a leg leg leg. Nemcsak egy szokásos reménynek, halvány fénysugárnak hittem, hanem bizonyosságnak, pedig még minden előttünk állt. Többek között a döntőbeli vereség is, amit azóta sem tudtam igazán megemészteni. És az sem segít ebben, hogy Roger aztán idén még háromszor megverte Rafát (Indian Wells, Miami, Shanghai), sőt, nyert Wimbledonban, tizenkilenc!, te jó ég, mert az a Dimitrov elleni elődöntő volt a mérce, és aki ott úgy tudott játszani, az nem kaphatott volna ki a döntőben. Tudom: sport, tudom: ma már történelem, és emelem kalapom Federer előtt, de ez az egyetlen hiányérzetem van ebben a valóban különleges évben.  

Az évben, amikor Rafael Nadal háromszor is megcsinálja, hogy tizedszer emeli magasba adott torna trófeáját. Igen, háromszor. Kezdte Monte-Carlóban, folytatta Barcelonában, és végül jött Párizs, a Roland Garros, ahol Rafa elképesztő teljesítményt nyújtva, mindenkit a földbe döngölve emelhette végül magasba a Muskétások Kupáját, begyűjtve ezzel az újabb tizediket. “La Decima 3.0”, ahogy akkor elneveztük. Vagyis a “Tizedik, harmadszor”. De az ott a Garros-on mégis más volt, sokkal különlegesebb, hiszen mégiscsak egy Grand Slam versenyről beszélünk, a négy legnagyobb tenisztorna egyikéről, a legembertpróbálóbb borításon, salakon, ahol hosszú-hosszú órákig is tarthatnak a meccsek, ellentétben a gyorsabb pályákkal füvön vagy épp kemény borításon. Akkor sem jöttek a szavak igazán, azóta sem találom őket, ennyire futotta mindössze:

  
Törvényszerű ugye, hogy egy ilyen óriási teljesítmény nem fogható semmihez, így írni sem nagyon lehet róla. Én legalábbis úgy tűnik, nem tudok. Talán az első után még ment valahogy, aztán ahogy fokozódott a teljesítmény, úgy hagytak el a szavak…

Valahogy így kezdődött:


Az első félév tehát egy őrületes salakszezont hozott és sokat ígért az év második felére is. Mondhatnám, hogy Wimbledonban Rafa kipottyant a legjobb 16 között, de nem lenne az igazságos. Kiesett a nyolcaddöntőben egy olyan meccsen Gilles Müller ellen, ahol 2:0-ás szetthátrányból állt fel, hogy végül a döntő szettben 15-13-ra mégis alulmaradjon. Hazudnék, ha azt mondanám, fel tudom most idézni ezt a mérkőzést. Mert nem tudom. Azt hiszem egyszerűen csak nem akarok emlékezni rá, és ezért van ez így. Akkor biztos rosszul esett, talán fájt is, de most nem is emlékszem rá. Bezzeg az Ausztrál Open döntőjére… Wimbledont végül Federer nyerte, csak hogy adjuk meg neki is, ami jár. Az volt tehát a tizenkilencedik Grand Slam diadala, egyben a nyolcadik győzelme a Tenisz Szentélyében.

Vagyis ott tartottunk Wimbledon után, hogy már csak idő kérdése volt, Andy Murray mikor veszíti el a világelsőséget (gyakorlatilag végig beteg vagy sérült az évben) és ketten pályáznak a helyére. Egészen pontosan ketten pályázhatnak. Igen, Roger Federer és Rafael Nadal. Nem tudok mást írni, minthogy őrület, nem??!! Úgy alakult végül, hogy Andyt Rafa váltotta a trónon és a pályafutása során negyedszer is megszerzett világelsőséget (2008, 2010, 2013, 2017) év végéig megőrizte, megtartotta. Olyan egyszerű és természetes így leírva és elolvasva, ugye? Pedig egyáltalán nem volt az, mert ebben rengeteg, rengeteg sok munka van. Többek között kellett hozzá Rafa harmadik US Open győzelme. Bizony. A US Open idei bajnokát Rafael Nadalnak hívják. Tartozom egy (újabb) vallomással. Az idei US Open döntő úgy él bennem, mint az általam valaha látott legunalmasabb finálé. Dögunalmas volt. Őszintén. Akkortájt pontosan tudtam, hogy írni kéne Rafa tizenhatodik, igen, tizenhatodik Grand Slam győzelméről, de hogyan? Mert az a döntő, nyilván nem Rafael Nadal miatt, de tényleg dögunalmas volt. Nem bántva Kevin Andersont, sőt, kiemelve, hogy egy teljesen kiürült US Open főtáblán végül bejutott a fináléba, élt a lehetőséggel, de azt tudni lehetett előre, hogy a döntőben már nem fog élni. Mármint a lehetőséggel. Ne rójuk ezt fel neki, mert senkinek sem sikerülhetett volna az ott Rafa ellen. Rogernek sem. Nem is volt olyan állapotban, ezt maga is bevallotta. Viccesnek tartottam kissé a Del Potrótól elszenvedett veresége utáni nyilatkozatát, ami körülbelül úgy hangzott: “örülök, hogy Juan Martin jutott tovább, ő talán elkaphatja Rafát…”.  Pontosan mire gondolt mikor ezt mondta, nem tudom, mert az általam tényleg sokra tartott és nagyrabecsült argentin srác könnyedén kapitulált Rafa előtt az elődöntőben (4:6, 6:0, 6:2, 6:3). Talán úgy érthette Roger, hogy senki nem verheti meg Rafael Nadalt ezen a US Open-en, hacsak Del Potro nem. És a hangsúly azon van, hogy senki ezen a US Open-en.

Végtelenül büszke vagyok Rafára, és még annál is jobban arra, hogy a drukkere lehetek. Tudom, Ti is így vagytok ezzel. Ezt éreztem akkor is, amikor magasba emelte New York-ban – a roppant unalmas döntőt követően – megszerzett Trófeát. Ennél erősebb érzelmeket már csak azon a bizonyos Laver Cup-on éltem át. Sokan személyesen jelen voltatok Prágában, nekem ez sajnos nem adatott meg. Mégis olyan, mintha ott lettem volna. Fantasztikus esemény volt, még így is. A legnagyobb pillanata persze Rafa és Roger páros meccse, egymás oldalán. És egyáltalán, ahogy ott ezekben a csapatokban eggyé vált a múlt, a jelen, a jövő. Borg, McEnroe, Federer, Nadal, Zverev, Thiem, Kyrgios és a többiek. Egészen csodálatos. Azt mondanám, felemelő. Igen, felemelő volt az a három nap.  

Rafa – a prágai kiruccanás után – nyerni tudott Pekingben is, ez volt idei 6., összességében a 75. tornagyőzelme. Akkor még nem tudhattuk, hogy idén az utolsó. Fájni kezdett a térde. Volt verseny, amit lemondott és volt, ahol elindult. A Párizsi Masters volt a legfontosabb, mert ott biztosíthatta be az év végi világelsőséget, elég lett volna ehhez egyetlen meccset nyernie. De ő kettőt nyert. A másodikat Pablo Cuevas ellen, csúszott-mászott a győzelemért, pedig semmit sem számított már. De ő ilyen, ez repítette olyan messze és olyan magasra. Ez a mentalitás. No, meg azok a bizonyos bajnoki gének. A következő meccsre már nem állt ki.

Reménykedtünk a VB szereplésben, bár tudtuk, hogy Londonban megint nem lesz igazi esélye. Sokan rossz ötletnek tartották az indulását is, főleg azok után, hogy az első csoport meccsén egy újabb őrületes mérkőzésen kikapott a  későbbi döntős David Goffin-től. Majd visszalépett a Tornától. Emlékezetes meccs volt, annyi biztos. Mintha két sebzett, sérült madár küzdött volna. Aztán Goffin főnixként éledt újra, de az már egy másik történet. Az David története, aki végül az elődöntőben térdre kényszerítette az év második legjobb játékosát, Roger Federert, kinek mindenki, najó, majdnem mindenki előre odaadta a hetedik világbajnoki trófeát. De ez sport, ami – mint tudjuk – mindenre megtanít…

(“A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.” – Szent-Györgyi Albert)

2017 Rafa és Roger éve volt. Két-két GS-t nyertek, Roger 7, Rafa 6 tornán diadalmaskodott, világelső azonban csak Rafael Nadal tudott lenni. Mert nem lehetsz világelső, ha nem játszol a teljes salakos szezonban és néha még sérült is vagy. Roger 52-5-ös győzelem-vereség mutatóval rendelkezik idén, míg Rafánál 67-11 az arány. Sorolhatnám még a számokat, nézhetnénk a statisztikát, de felesleges. Egy olyan évben, amikor a világ tényleg valaha volt két legjobb teniszezője uralta a játékot és a tornákat. Mi pedig csodálhattuk őket ebben a valóban különleges 2017-es évben.

Ki tudja mit hoz a jövő, ki tudja mit hoz 2018…

Vissza tud-e térni Novak Djokovics, Andy Murray vagy éppen Stan Wawrinka és Nishikori Kei? Tartósan az élmezőnyben marad-e Alexander Zverev és Dominic Thiem? Benő-e végre a feje lágya Nick Kyrgiosnak? A világbajnok Grigor Dimitrov átmenti-e nagyszerű formáját az új esztendőre? Játszik-e úgy Roger Federer, mint ahogy idén játszott, és ha igen, mennyit fog bírni? Fél vagy háromnegyed szezont? És ami számunkra a legfontosabb kérdés, vajon meggyógyul-e Rafael Nadal térde és képes lesz-e megismételni egy valóban különleges év valóban különleges teljesítményét?

Jelenleg nem tudok elképzelni olyan szezont jövőre, mint amilyen idén volt. Mert ez egy valóban különleges év volt.

Abban az értelemben is, hogy soha ilyen korán nem készültem el az év összegzésével, így örömmel tölt el, hogy ez idén megtörtént. Egyrészt, mert módomban áll mindenkinek nagyon boldog, egészségben, sikerekben gazdag új évet kívánni, másrészt az év legbohókásabb ünnepe, vagyis a Szilveszter előtt én is megengedem magamnak, hogy ezúttal ne egy komoly fotót hozzak Rafáról, sokkal inkább egy igazán vidámat, ami karácsonykor készült róla és az unokahúgával látható rajta. Nem fejezheti ki jobban semmi, milyen volt neki és nekünk, igen, neki és nekünk, ez az év. Nagyon vidám, nagyon elégedett.

Amikor ezt a fotót megosztottam a közösségi médiában, többen azt hitték, hogy a fotón én vagyok látható Rafával. Ez több mint kedves, mindenkitől. Több okból is jól esett. És amíg emberek megmásszák a 8848 méter magas Csomolungmát (aka Mount Everest), addig hiszem, hogy nincs a Földön lehetetlen…

Főleg egy ilyen valóban különleges év után…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)