Írta: Farkas Anett, 2021. december 5. napján
Amikor 2020 márciusában “beköszöntött” az “új életünk”, amiről persze akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz az “új életünk”, szóval miután a koronavírus miatt pandémia, azaz világjárvány alakult ki, viszonylag hamar álltak le a teniszversenyek. Hónapokig semmi, majd a nézők teljes kizárásával rendeztek például US Open-t és Roland Garros-t, akkor nemigen gondolhattam arra, hogy a viszonylagos közeljövőben újra élőben szurkolhatok majd a kedvenceimnek. Legalábbis néhánynak közülük. 2021-re valamelyest normalizálódott a helyzet, de a “buborék”, a “maszk”, az “oltás”, a “green pass” megkerülhetetlen szavakká váltak, és nem mondanám, hogy vágyakozva, netán irigykedve néztem szurkolótársaimat, akik immár odamerészkedtek egy-egy tornára. Vágyakozni inkább a “régi életünk” után vágyakoztam. Azután, ahogy akkor volt. Ahogy a pandémia előtt volt. Például a 2019-es barcelonai teniszkalandjaink után. Sokan tudjátok, hogy azt a bizonyos barcelonai kirándulást számomra öt “üres” esztendő előzte meg (bővebben itt olvashattok erről: https://anetteblog.wordpress.com/2019/05/05/visszateres-a-paradicsomba-avagy-teniszkalandok-barcelonabol/). De Barcelonában végre újra megtapasztalhattam, mekkora élményt ad a helyszínen drukkolni a legjobbaknak. Ki gondolta volna akkor, hogy ezúttal is (részben) megálljt parancsol az élet. Barcelona szuper volt, bár maradt némi hiányérzetem. Ennek a hiányérzetnek a megértéséhez viszont többszörösen is 2014-ig kell visszamenni. Először is Andy Murray miatt, akit utoljára 2014-ben Párizsban, a Bercy-ben láttam élőben játszani. A 2019-es év gyakorlatilag arról szólt egy jó darabig, hogy Andy kénytelen visszavonulni, ám vannak még csodák. Andy ugyanis újra játszik, hol így, hol úgy, de játszik. Nem bírja abbahagyni, pedig négy pici gyerek várja otthon. Volt tehát remény, hogy esetleg egyszer, legalább még egyszer újra láthatom majd. Barcelona szuper volt, hiszen láttuk Rafát, Stefanost, Grigort és a többieket. Rafát látni élőben a legnagyobb élmény, azt kellene mondanom, hogy elmesélhetetlen, de azért én időről időre megpróbálkoztam vele az elmúlt bő tíz esztendőben. Remélem, hogy egy kicsit talán sikerült. És akkor ott volt még Barcelonában Stefanos Tsitsipas, akit életemben akkor láttam élőben először és már akkor biztos voltam benne, hogy nem utoljára. A mai napig nevethetnékem támad, ha eszembe jut a pillanat, amikor megláttam, és az azt követő percek eksztázisa. Volt ebben valami hihetetlenül reményt keltő, hogy Rafa és Andy után is lehet valaki, aki miatt érdemes… Mindannyian drukkoltok, szurkolók vagytok, pontosan tudjátok milyen érzés az, ha valaki mellé ezerszázalékosan tudsz odaállni. Mert van az a “helyzet”, hogy jó a srác, tetszik a tenisze, kedvelem a játékát, és van a “kegyelmi állapot”, hogy Rafael Nadal/Andy Murray/Roger Federer/Novak Djokovic szurkolója/rajongója vagyok. Ki kié. De az teljesen más. És ők már félig nincsenek itt, de tenisz meg lesz még sokáig, szóval jó, hogy van ez a “Next Gen (Következő Generáció) mozgalom”. Tele egyébként valóban tehetséges játékosokkal, de persze az is látszik egészen fényesen, hogy újabb “Nagy Négyesre” esély sincs… Szóval az eredeti úgynevezett Next Gen-ből kétségkívül elsők között emelkedett ki Alexander Zverev és Stefanos Tsitsipas. Stef pályafutását 2016 óta követem, Zverevét, ahogy sokan mások is így vannak ezzel, 2014 óta. Íme tehát még valami, amiért 2014-be kell visszaugrani. Nyár, Hamburg, tenisz, persze, hogy nézzük, ahelyett, hogy nyaralnánk. A Tornán feltűnik egy kisfiú, alig 16 éves, ám elképesztően játszik. Pontosan látszott azon a Tornán, abban a pillanatban, hogy mi/ki lesz/lehet belőle. A játéka, a hozzáállása, a kinézete stb., mind mind arra predesztinálta, hogy már akkor ezt írjam róla: “star in the makin’”, azaz csillag születőben. Bár ebből a generációból nekem egyértelműen Stefanos a legnagyobb kedvencem (sok jó okom van erre), Zverev pályafutása is érdekel. Anno Barcelonába azzal a reménnyel utaztam, hogy nemcsak Rafát és Stefanost, de őt is látom játszani, mert utolsó pillanatban ugyan, de végül nevezett a Tornára. Sajnos mire odaértünk (kedd), ki is esett… Így nem maradt más, mint egy közös fotó a plakátjával és egy halvány ígéret magamnak: “talán legközelebb”.
Vajon mikor lesz ez a legközelebb? Vajon mikor lesz ez a küldetés teljesítve?
Kérdezhetnénk ezt, különösen a már említett világjárvány árnyékában. Vajon mikor utazhatunk egyáltalán biztonságban bárhová. Nem ám teniszversenyre… A tervek, Mallorca és az Akadémia, Monte-Carlo Rolex Masters, vagy éppen Róma és a Foro Italico újra, mind romba dőltek. Elkezdtünk tervek nélkül élni. És netán álmok nélkül is? Azt bizonyosan nem. Rómáról álmodoztam, hogy ötödször is eljutok oda (a Tornán “csak” kétszer voltam), na és persze a teniszversenyekről, azoknak a semmihez sem fogható izgalmáról: kiket látunk játszani, edzeni, ki az, akivel talán még egy közös fotó is összejön. Akinek volt már ebben része, tudja miről beszélek, akinek még nem volt, azt kívánom: legyen. Szóval tervek nélkül élünk, de nem álmok nélkül. Megtanultunk spontán döntéseket hozni. Én mindenképpen. Átvitt értelemben “időjárási ablakot” figyelni, mint az általam oly nagyon tisztelt és csodált hegymászók, azokon a végtelenül magas hegyeken: mikor lehet indulni és végrehajtani a csúcstámadást. Pár nap, pár hét. Ennyid van. És egy nagy adag szerencse. Meg persze a Jóisten kegyelme. Így jutottam el végül idén nyáron Rómába, mindenféle előzetes terv nélkül, és hihetetlenül jó érzés volt. Megcsináltuk. Ez adott később bátorságot ahhoz, hogy egyszer csak egy teniszversenyen találjam magam, újra. A versenyek idén már alapvetően nézők előtt zajlottak, mindenféle szabályok betartása mellett persze. Szóval, ha valaki akart menni, éppen mehetett, ha vállalta a “macerát”. Mindenesetre jó hírnek számított, hogy bizonyos tornákat mindenképpen megrendeznek, hiszen az Olimpia miatt eleve bonyolultabb volt a tenisznaptár. Tokiót leszámítva Ázsia kiesett a vérkeringésből, viszont Indian Wells beugrott Shanghai helyett októberben (ha már tavasszal esélyük sem volt), és Bécs is kitartott. Na végre, eljutottunk idáig: Bécs! Remélem még velem vagytok, hahaha. Bécs egyébként az egyik olyan helyszín, amely 2020-ban sem hátrált meg, és nézők nélkül ugyan, de lebonyolították a versenyt. Idén pedig már várták a nézőket is. Azzal, hogy Bázel, a párhuzamosan tartott torna, sem tavaly, sem idén nem került megrendezésre, nagy esély volt arra, hogy szuper mezőny érkezik az osztrák fővárosba. Sorban jelentették be a nagyobbnál nagyobb neveket, bár teszem hozzá, Bécsben mindig is kiváló mezőny indult. És ami igazán vonzóvá teheti számunkra, magyarok számára, hogy közel van. Budapestről vonattal alig 2 és fél óra. Azt már lehetett egy ideje tudni, hogy Stefanos és Sascha indulnak a Tornán, amikor jött a bombahír: Andy Murray szabad-kártyát kapott, vagyis 2014 és 2016 után ismét megtiszteli jelenlétével az eseményt. Ez volt az a pont számomra, amikor kinyílt az a bizonyos “időjárási ablak”. Ekkor Katával, nagyon kedves teniszes ismerősömmel “egymásra néztünk” és egyszerre mondtuk: indulunk! Így kezdődött a mi bécsi kalandunk, mert pár órával később már kezünkben voltak három napra (kedd, szerda, csütörtök) a jegyek. A többi dolog minimális szervezést igényelt, azt is órák alatt oldottuk meg. Mint utólag kiderült, Katának sikerült a legjobb helyen lévő szuper kis hotelben szobát foglalnia. Konkrétan közvetlenül a Stadion mellett laktunk. Aki jár versenyre, pontosan tudja, hogy az idő nagyon fontos tényező. Minden másra a lehető legkevesebb időt kell fordítani, hogy minél több teniszt láthassunk. Ez nekünk most kiválóan sikerült. De mielőtt elmesélem milyen is volt a bécsi torna élőben, térjünk vissza egyetlen pillanatra Andy Murray-hez. A Torna kezdetét megelőző pénteken ugyanis kijött a Sorsolás, és hát mit ad ég, Andy 1. fordulós ellenfele a torinói világbajnokságra igyekvő lengyel Hurkacz, a Torna egyébként 5. kiemeltje. Csak még egyszer hadd hozzam elő: olyan erős mezőny gyűlt össze Bécsben, hogy a világranglista első tíz helyezettjéből hat elindult a Tornán. Ráadásul az is kiderült, hogy ezt a meccset már hétfőn le is játsszák. Nem tagadom, nagyon bánatos lettem. Hiába tudom, hogy Andynek még mindig van esélye szinte bárki ellen (majdnem elkapta Stefanost is a US Open 1. fordulójában), azért én is a realitások talaján állok. Kész tényként kezeltem, hogy Andy kiesett, pedig még csak szombat volt. De én annyira akartam Andyt látni, hogy azt már tényleg nem tudom szavakba önteni. Hétfőn este még a tévé előtt úgy drukkoltam neki, mintha ez lenne a karrierje legfontosabb mérkőzése, mert a szívemben az is volt: minden idők legfontosabb mérkőzése. Egy őrület volt az egész, aki látta, tudja. Andy végül 2 óra 40 perc alatt 6:4, 6:7, 6:3-ra NYERT! “Repültem” Bécsbe, olyan boldog voltam: hogy ott lesz még, hogy játszik még, hogy láthatom. Ez tényleg olyan, hogy azon a bizonyos bakancslistán egy (újabb) pipa. Szóval Bécs. Gyönyörű idő volt, ezt csak mellesleg jegyzem meg, szállásunk 200 méterre a Stadiontól, indulhat a buli. Már a keddi első mérkőzésen, a Ruud – Harris meccsen ott ültünk a lelátón, hogy utána láthassuk a nap fő attrakcióját, vagyis a Dimitrov – Tsitsipas összecsapást. Ez egyike azon párosításoknak, ahol az egyik szemed sír, a másik nevet. Örülsz, hogy két ilyen fantasztikus játékos meccsét nézheted, de szomorú vagy, mert egyikük búcsúzni fog. Bár Grigor nagyon jó formában érkezett a Tornára, ráadásul Barcelonában “össze is barátkoztunk”, nyilván drukkolni Stefnek drukkoltam azzal, hogy tényleg sajnáltam Grigort, hiszen őt így nem volt esélyünk újralátni. Parádés meccs volt, nagyon magas színvonal, de egyértelmű görög győzelem. Szóval Stefanos. A görög isten. A görög istenünk. Úgy esett, hogy nemcsak Kata és én rajongunk ennyire Stefanosért, de Márti is. Ő a férjével érkezett a Tornára, és ha némi nehézségek árán is, de végül sikerült személyesen találkoznunk a Stadionban. Nem sok szebb dolog van ennél a világon, hogy a sport, egy-egy játékos hidakat épít az emberek között. Enélkül sosem ismerjük meg egymást, sosem találkozunk. Ugyanazt a csillogást látni mások szemében, mint amit a magadéba képzelsz, ha teniszről, Stefanosról, Andyről, Rafáról stb. van szó, megfizethetetlen ajándék.
A Wiener Stadthalle-ban ezúttal csak egyetlen pálya volt nyilvános, ahol a mérkőzéseket játszották. Nyilván a “pincében” voltak edzőpályák, oda azonban idén a covid miatt földi halandó nem tehette be a lábát. Ez annyiból volt rossz hír, hogy edzéseket nézni, aláírást, fotót kérni a játékosoktól lehetetlen. Van viszont egy másik pálya, ahol nemcsak edzenek, de mérkőzéseket is játszanak, a kvázi 2-es számú Pálya. Apró pici probléma, hogy 20-25 perc metró útra esik a Stadthalle-tól. Hát ez van, metrózni kell, na. Ha megéri. Úgy értem nem mulasztasz vele fontos meccset a Centeren és mégis nagy/jó játékosokat látsz/láthatsz. Nekünk kétszer nagyon megérte, egyszer viszont akkor sem mentünk, ha tudtuk, lenne kiért menni. Nézzük szép sorjában. Szerencsére a metrómegálló is a Stadion mellett található, vagyis az idő tényező még így is nekünk dolgozik. Felpattantunk, átszálltunk, leszálltunk, kiléptünk és pár méternyi sétára ott is a Jégpálya és mellette a teniszpálya. Megkérdeztem egy szervezőt, finoman persze, hogy ezt most mégis miért találták ki? (Máskor ugyanis ez a pálya is a Stadionban volt). A válasz részben érthető: egyrészt a covid miatt, hogy kevesebb ember legyen egy helyen (mellékesen jegyzem meg, a Stadionban minden egyes áldott nap telt ház volt), másrészt: itt két óránként mindössze 10 euró a jegy, így aki nem engedheti meg magának az 50-100-200 stb. eurós jegyeket, az is láthatja a játékosokat. Ez utóbbi valóban nemes kezdeményezés, kár, hogy alig éltek vele az emberek. Amikor mi ott voltunk az edzéseken, páran voltak rajtunk kívül, de a közvetítésekben is látszott: mindig sok az üres hely. Mindenesetre mi szemfülesek voltunk és jól jártunk ezzel a dologgal. A nagyok közül ezen a pályán edzése csak Zverevnek volt, természetesen ott a helyünk. Párosban is indult ugyanis a visszavonuló Jürgen Melzer oldalán és szerdán délelőtt 11-re ide írták ki az edzésüket. Igaz, hogy előtte este már láttam őt a Krajinovic elleni meccsén, így az élmény nem volt teljesen újszerű. Szigorúan szubjektív vélemény következik: a tenisze kiváló, de közel sincs olyan karizmája, mint Stefanosnak. Ebből a szempontból Bécsben elmaradt az eksztázis, Sascha besétált a pályára, kicsit olyan érzés volt, mintha a szomszéd srác jelent volna meg. Mármint persze a szomszédomban pont nem laknak ilyen helyes srácok, de akár lakhatnának is. Bezzeg a görög istenek, nos ők biztosan nem a szomszédodból jönnek. 
Egy szó mint száz, nem kellett a földre visszaereszkednem, mint Barcelonában, amikor Stefanosszal “találkoztam”. Annyira azért nem voltam bátor, hogy Sascha-t mondjuk az edzés előtt megszólítsam (értsd: megzavarjam), de egyértelműen látszott, hogy itt már nem ment meg bennünket semmi a közös fotótól. Alig voltak ugyanis páran, pedig Fabio Fognini is edzett, ráadásul jó előre kifigyeltük és kitaláltuk, hogy pontosan hol is várjuk majd Zverevet az edzés után. Tulajdonképpen meg se kellett szólítani, magától is oda jött, ahol rajtunk kívül összesen még két kisgyerek várakozott. Nagyon kedves volt, aláírást is adott, majd elkészült a fotó. Ezután elindult, így Katával “kénytelenek voltunk” utána szólni, hogy még egy fotó vár rá. Természetesen visszajött, így Kata is egy közös fotóval gazdagabban hagyta el a helyszínt. Mindent összevetve, természetesen nagy élmény volt ilyen közelről látni élőben a világranglista jelenlegi 3. helyezettjét, az idei év olimpiai bajnokát, egyben a Torna későbbi győztesét. Vagyis: küldetés teljesítve.
A szerdai folytatás nem akármi volt. Következett a számomra fő mérkőzés, vagyis a Murray – Alcaraz összecsapás. Sajnos a játékrend miatt egyértelmű volt, hogy a kinti pályán zajló páros meccsek közül a nagyon jónak ígérkező Tsitsipas/Lopez – Cabal/Farah meccset nem tudjuk megnézni, fizikailag lehetetlen megoldani. Bezzeg, ha ez a pálya ezúttal is a Stadionban lett volna… Így az is világossá vált, le kell mondanunk arról, hogy végre megszólíthassuk Stefet és egy közös fotót készítsünk vele. Minden mégsem sikerülhet… Beletörődtünk és izgalommal vártuk Andy meccsét. Ott ültem a lelátón, de igazság szerint már egész áldott nap erre a mérkőzésre gondoltam, Zverev ide, Zverev oda (láthatjátok a brit zászlós sálat is a nyakamban), és nagyon vártam, hogy Andy végre megérkezzen. És amikor megérkezett, a Stadion szó szerint felrobbant. Mindannyian tudjuk, hogy nem volt ez mindig így, talán ő maga is tett azért, hogy ne legyen így, de ha valamiért megéri, hogy még mindig játszik, az ez: végre megkapja a neki járó elismerést és a szeretetet. Elmondani nem lehet, milyen felemelő érzés volt ott a helyszínen átélni, hogy végig, szó szerint az első pillanattól az utolsóig tombolt a “nép”, és neki drukkoltak. Végig. Mindenki. Egy egész stadion. Megbabonázva ültem ott és iszonyúan hálás voltam a Sorsnak azért, hogy részem lehetett benne. Mert más ezt a tévében nézni (az is nagyszerű), de teljesen más a részesének lenni. Elmondhatatlan élmény. Egy egész stadionnyi ember, egy egész meccsen át Andy Murray-t támogatja. Ellenfelünk Alcaraz, egy 18 éves spanyol, a csodatini. Nagyon jó a srác már most, minden szakértő szerint a legjobb játékos lehet, szóval örülök, hogy már a pályafutása kezdetén is láthatom a jövő nagy játékosát (ő már a next “next gen”, vagyis a következő “következő generáció”), bár ezúttal azt mondom: sajnos nyert is. Igaz, az eredmény nem ezt mutatja (6:3, 6:3), de oltári nagy meccs volt. És nem Alcaraz miatt. Mintha a régi Andyt látnám, azt a legjobb Andyt, akit volt szerencsém 2011 és 2014 között oly sokszor élőben megcsodálni. Mintha nem telt volna el hét év az utolsó “meccsünk” óta, mintha nem telt volna el öt év a legjobb Andy óta, mintha soha nem is tűnt volna úgy, hogy ennek itt most vége, mintha nem is egy fém csípővel (metal hip, legyen is az akármi) játszana. És ott, azokban a percekben, azokban az órákban, azon a vesztes meccsen Bécsben végre végérvényesen megértettem, hogy miért csinálja. Felfogtam és megértettem, hogy akinek ilyen tenisze van, és aki immár ezen a rendkívül nehezített úton még mindig ilyen szinten képes játszani, az nem hagyhatja abba. Annak ezt nem szabad abbahagyni. És belül ezt pontosan érzi és tudja ő is. Ezért csinálja. Mert bár az eredmények legtöbbször nem igazolják ezt, de ő még mindig a világ legjobb tíz játékosa közé tartozik. Jobban csodállak Andy, mint bármikor a legnagyobb sikereid idején, hisz szeretni mindig szerettelek, de a szeretet kevés volt a megértéshez, az elfogadáshoz. A bizonyosság és a csodálat immáron elég.
Ahogy mondani szokták, ezt a szerdát kimaxoltuk, jöhet levezetésnek a csütörtöki nap, Steffel, Sascha-val és Félix-szel. Reggel ismét irány az edzőpálya. Kimegyünk mindenképp, mert egy vérbeli tenisz-drukkernek erre is szüksége van. Egy edzés olyan, mint amikor bekukkanthatsz a kulisszák mögé. Intim. Bensőséges. Elmondhatom, hogy jó pár tornán jártam már és nagyon sok mérkőzést láttam élőben, ám a legszebb emlékeim nagy része az edzésekről származik. Csütörtökön Félix Auger-Aliassime és Cameron Norrie edz az ismertebbek közül. Félix miatt mentünk elsősorban, a taktikát, hogy hol és mikor kell várni, már tudjuk, nem is csalatkozunk. Igazából mi ketten várjuk őt, már gyerekek sincsenek. Aláírás, fotó, csak a szokásos. Őt még arra is megkérem, hogy névre szóló dedikálást adjon, ha már…
Ezután minden értelemben feltöltjük az energiatartalékainkat, hisz a Stadionban Zverev – De Minaur és Tsitsipas – Tiafoe meccsek várnak ránk. Ám úgy tűnik, nemcsak mi készülünk… Saschát immár harmadszor látjuk a héten, változatlanul bombaformában, De Minaur egy darabig csak pislog. Egy szűk szurkolótábor, pár komoly orgánummal rendelkező fiatalember, őrült szurkolásba kezd az ausztrál oldalán. Szinte zavaró. De Minaur összekapja magát, de manapság semmi nem elég a német ellen. Végre jön Stefanos, a Dimitrov meccs után nehéz elképzelni, hogy itt bármi “baj” történjen. Szárnyal is rendesen. Kicsit aggódok, hogy Márti, aki végre először látja élőben legnagyobb kedvencét, Stefanos Tsitsipast, alig drukkolhat neki, mert 45 perc alatt véget ér a meccs. Innen indultunk. Az amerikai semmi jelét nem adta annak, hogy itt ma nagy dologra készül. Szerintem alapvetően nem is készült. Ám az “ausztrál szurkoló sereg”, vagyis az a kb három fiatal, talán kissé kapatos srác immár “amerikaiba” vált. Bizonyos, hogy kettős céllal érkeztek a Stadionba: “kiejteni” Zverevet és Tsitsipast, már ha lehet és bezsebelni némi pénzt egy fogadáson, már ha lehet. Jó buli lesz, gondolták és nyilván fogadtak is ellenük. Ez a típusú “szurkoló” sosem volt a kedvencem és nem is lesz. Szóval drukkolnak az amerikainak, de kegyetlenül, ordítanak minden labdamenet előtt, után, néha alatta is. Jelenlétük a Stadionban már már kellemetlen. Őszintén mondom, nem azért, mert pont nem a mi kedvencünknek drukkoltak, hanem mert idegesítőek voltak, finoman fogalmazva: nem igazán tenisz-közönség… Az amerikai szárnyakat kap, Stef meg veszíti el a fonalat. Én azonban még ekkor sem látom a vereség lehetőségét a meccsben, hisz Stef továbbra is elég jól játszik… És tudjuk mire képes. Egy idő után azonban már nem amiatt aggódom, hogy túl rövid lesz a meccs, hanem amiatt, hogy egyre hosszabb. Sajnos vereség a vége, ott a helyszínen nem is igazán értem. Később persze kiderült, hogy Stef már ekkor is könyök-sérüléssel bajlódott, így utólag azt mondom: inkább ez zavarta meg, mint a háromfős “szurkoló sereg”, akiket egyébként “volt szerencsénk” látni diadalmasan vonulni a mérkőzés után. Tényleg három huszonéves, nem teljesen józan srác, látszólag a mennybe ment… Legalábbis nagyon örült a “diadalnak”.
Gyorsan próbáljuk elfeledni őket, inkább körülnézünk a “szurkolói zónában”. Kedvenceink a papírból készült teniszezők, annyi fotót készítünk velük mindenféle felállásban, amennyit nem szégyellünk. Ha máshogy nem is, így legalább Steffel és Andyvel is sikerült, meg persze Saschával is “újrázunk”. Ha már ott van – mondjuk és jót nevetünk. Összességében fantasztikus élményben volt részünk, nagyon jól döntöttünk, amikor letettük a voksunk Bécs mellett és ahogy mondani szokták: bevállaltuk. Mindenkinek jó szívvel ajánlom a Tornát a közelsége, szervezettsége (még ha idén messzebb is volt a 2-es Pálya), és mindenekelőtt a hangulata miatt. A bécsi közönség egészen kiváló, rendkívüli módon értik a teniszt, és a Stadionban szuper hangulat uralkodott, főleg kedden és szerdán, amikor egy zseniális hangulatfelelős működött közre, akit csütörtökre valamiért lecseréltek, így aznap sem a felvezetés, sem a zenék nem voltak annyira színvonalasak, de azért ezt hamar megbocsátottuk, elvégre Andy, Stef, Sascha és a többiek, no meg a tenisz kedvéért mentünk oda. Mi elhatároztuk, ha tehetjük, ezentúl minden évben ellátogatunk a Tornára, és tovább álmodozunk arról is, hogy melyik tornára menjünk el még, mert láthatjuk, ha nehezített pályán élünk is jelenleg a pandémia miatt, az álmainkat nem adjuk fel. Tornákból és álmokból pedig még maradt bőven. Ugye, Stefanos? 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése