Írta: Farkas Anett, 2017. február 1. napján
Rafael Nadal története – 5. fejezet
“Egyesek szerint a futball élet és halál kérdése. Ezzel nem értek egyet. Annál sokkal, de sokkal fontosabb.” – Bill Shankly
Aki látta vasárnap Rafael Nadal döntőjét Roger Federer ellen az Ausztrál Open-en, annak nem kérdés, hogy a fenti idézet bizony a teniszre is igaz.
Bevallom őszintén halogattam ezt az írást, hetek óta tologattam magam előtt. Megszoktátok már, hogy hosszú évek óta időről időre összefoglalom Rafa karrierjének fontosabb állomásait, az utóbbi időben egyenesen minden év elején még az Ausztrál Open előtt megírom az elmúlt év történéseit. Idén is erre készültem, ám valahogy nem jöttek a szavak. Utólag értettem meg, át kellett élni ezt a csodálatos Ausztrál Open-t, hogy ismét írni tudjak.
Lássuk tehát, mi is történt Rafael Nadallal 2016-ban. Ahogy 2014 és 2015 meglehetősen zaklatott évek voltak Rafa és drukkerei számára, úgy fokozottan igaz ez 2016-ra is. Rögtön úgy kezdődött, hogy Rafa kiesett az Ausztrál Open első fordulójában, bizonyos Fernando Verdasco verte meg öt játszmában. Februárban elődöntős Buenos Aires-ben és Rio de Janiero-ban, salakpályán. Szoros meccseken ugyan, de vereséget szenvedett Thiem-től, majd Cuevas-tól. De amit kap érte, az elképesztő. Én pedig írni vagyok kénytelen Rafa védelmében, pedig sokszor leírtam már, hogy nem szorul rá. Feltettem a kérdést: Miért, te tökéletes vagy? És ugyan miben? Mert Ő hosszú hosszú időn keresztül az volt a teniszben.
Indian Wells-ben szintén elődöntős, de kikap Djokovicstól, Miami-ban pedig az első meccsén rosszullét miatt visszalépni kénytelen Damir Dzumhur ellen. Végre elérkezünk Európába, Rafa drukkerei és talán Rafa számára is, a tenisz-szezon legkedvesebb részéhez, sorban jönnek a salakos tornák, köztük három ATP 1000-es verseny. Nem is kell csalódnunk, hiszen Monte-Carlo-ban a 100. ATP döntőjét játszva nyeri meg 68. tornáját, egyben ez a 28. Masters diadala. Mellesleg jegyzem meg, ez Rafa kilencedik győzelme a monaco-i hercegségben, ami csak azért nem akkora szám, mert Garros-ból is kilenc van neki. Megtetszhetett Rafának ez a kilences szám, mert Barcelonában is bezsebeli kilencedik Trófeáját.
Kezdünk bizakodni, tizedik Garros-t emlegetni, ám Madrid és Róma nem úgy sikerül, ahogy vártuk. Madridban az elődöntőben az akkor még világranglista második Andy Murray, Rómában pedig már a negyeddöntőben a világelső Djokovics állja Rafa útját. Azt érezzük akkor, hogy Novak Djokovics ellen tényleg semmi nem elég. Vagy mégis van esély? Aztán 2016. május 27-én összetört egy álom… Lassan megszokom, de mégis fáj. Az éppen zajló egyik női meccs közben élő adásban Szabó Gábortól kaptuk a hírt: Rafa visszalépett a Garros-tól. Ő se hitte először. Meg mi se. Pedig tényleg robbant a bomba. Pillanatok alatt lett a “híresztelésből” hivatalos hír. Saját szemünkkel láthattuk, fülünkkel hallhattuk, amint Rafa a sajtótájékoztatóján bejelentette a – számunkra és persze számára is roppant nagy csalódást jelentő – visszalépését.
Legalább egy kisebb csodát azért átélhettünk 2016-ban. Rafa ugyan kihagyta a teljes füves-pályás szezont, bizonytalan volt olimpiai indulása, mégis a végén a személyében is bajnokot avathattunk Rio de Janeiro-ban. A páros győzelem a jóbaráttal, Marc Lopezzel igazi jutalom. Rafa, ez a csodálatos (sport)ember így nyilatkozott: “Ez egy álom, hogy a hazámnak nyertem. Nem azért jöttem Rióba, hogy a zászlót vigyem. Nem akartam eljönni csak azért, hogy vigyem a zászlót, de ne versenyezzek. Én azért akartam jönni, hogy részese legyek a versenynek, hacsak a párosban, akkor ott, és a legeslegutolsó pillanatban döntöttem el, hogy indulok egyéniben is. Azonban a dolgok nagyon nagyon jól mentek. Minden. A legnagyobb kiváltság pedig, hogy az egyik legjobb barátommal nyertem olimpiai aranyérmet. Aranyérmet nyerni úgy, hogy két és fél hónapig nem teniszezel, nem tudsz készülni, csak az edzőteremben edzesz, nos, ez egy valódi álom, nem igaz?”
Végül egyéniben nem sikerült az újabb érem megszerzése, Andy Murray megvédte londoni olimpiai bajnoki címét, ám az, hogy Rafael Nadalt játszani láttuk, nekünk mindennél többet ért. Cincinnati-ben a második forduló a végállomás, majd Rafa egy szerencsétlen meccsen, döntő szett rövidítésben kapott ki a francia Lucas Pouille-től a US Open negyedik fordulójában. A probléma az, hogy ez már zsinórban a harmadik olyan öt játszmás Grand Slam meccse, amit elveszít (US Open 2015 Fognini, Ausztrál Open 2016 Verdasco és US Open 2016 Pouille). Nagyon nem néz ez így jól ki. A távol-keleti tornákon csak a bizakodás jut nekünk, de Rafa Pekingben a negyeddöntőben, Shanghai-ban már a számára első fordulóban búcsúzik. Bár egy darabig még bizonytalanságban tart bennünket, végül úgy dönt, hogy visszalép a szezon hátralévő részétől, így nem indul el Bázelben, Párizsban és a londoni Világbajnokságon sem, pedig kvalifikált a tornára. Fáj az a csukló.
Ápropó Bázel. Ápropó Roger Federer. Jut eszembe Bázel és jut eszembe a bázeli Roger Federer. Federer sérült volt a 2016-os év teljes második felében, így esélye sem nyílt arra, hogy egyéni aranyérmet nyerjen az Olimpián, holott köztudottan évek óta azért (is) játszott, hogy Rióban még elindulhasson. Utoljára 2012-ben, tehát a londoni Olimpia évében nyert Grand Slam Tornát (2016-ban vagyunk…) és most, hetekkel az Olimpia kezdete előtt kidől a sorból. Őszintén mondom, sajnáltam Roger Federert. Micsoda pech. Ma már nem sajnálom.
2016 második felében sérült tehát a tenisztörténelem valaha volt két legnagyobb alakja. Miután Novak Djokovics oly sok próbálkozás után beteljesítette küldetését és megnyerte a Roland Garros-t, motivációját vesztvén visszaesni látszik. Wimbledon-t immár másodjára Andy Murray nyeri, a US Open-en pedig a harmadik Grand Slam trófeáját begyűjtő Stan Wawrinka diadalmaskodik. Az év eseménye még, hogy Andy Murray személyében nemcsak új világbajnokot, de új világelsőt is avat a (tenisz)világ. Bravo Andy! Végre eljött a te időd is.
Visszatérve tehát a géniuszokra, Rafa “jobb híjján” Akadémiát nyit Mallorcán. Teniszakadémiát, természetesen. A megnyitóra legnagyobb riválisát, egyben jóbarátját, Roger Federert hívja meg. Megható esemény, látszik rajtuk, mennyire tisztelik és szeretik egymást, jó nézni őket. Gyerekekkel miniteniszt játszanak. Annyira sem egészségesek, hogy lenyomjanak egy bemutató meccset… Október közepét írunk.
És csak reménykedtünk abban, hogy látjuk még őket játszani. Egyre gyakrabban jutott eszembe, amit 2015 februárjában vetettem papírra: “De a legjobban annak örülnék, ha Rafael Nadal és Roger Federer még nagyon sokáig jelen lennének az életünkben, mert inkább nézem, amint kiesnek az első fordulóban vagy a negyeddöntőben, minthogy azzal a tudattal kelljen leülnöm a tévé képernyője elé, netán elutazni egy teniszversenyre, hogy ezt a két nevet már csak múlt időben emlegetik…”
Ami ezután következett, az ma már tenisztörténelem és senki, de senki nem számított rá, hogy valaha még megtörténhet, mégis megtörtént. Rafa és Roger komolyan gondolta a visszatérést, hiszen 2017 januárjában mindketten egy egész hónapot Ausztráliában töltenek. Roger a Hopman Kupán játszik Perth-ben, ahol már az első edzését is sok ezren nézik meg. Innen az Ausztrál Open helyszínére, Melbourne-be utazik. Rafa konkrét “turnét” bonyolít a kenguruk földjén. Brisbane-ben kezd, most játszik először ezen a Tornán, jó nagy a felhajtás körülötte, azonban a negyeddöntőben egy igazán szoros meccsen kikap Raonic-tól. Ezt követően Sydney-be utazik, ahol bemutatót játszik, majd landol Melbourne-ben, imádott Ausztrál Openjének színhelyén. Ugye emlékeztek még rá, hogy Rafát milyen különleges viszony fűzi az Ausztrál Open-hez?
Egyik legfőbb vágya, hogy még egyszer nyerhessen itt. Van egy csodálatos és egészen emlékezetes 2009-es győzelme Roger Federer ellen, ám van két nagyon fájó döntőbeli veresége. Egyik rosszabb, mint a másik. 2012-ben 5 órán és 54 percen át küzdött Novak Djokovics ellen, ám nyernie nem sikerült. 2014-ben ismételten döntőbe jutott, ahol Wawrinka várt rá és mindenki, még Wawrinka is úgy gondolta, itt más nem nyerhet, csak Rafael Nadal. Ám a sors közbeszólt. Rafa megsérült a döntő előtt és bár kiállt a mérkőzésre, esélye nyerni nem volt. Még el sem kezdődött és már vége volt.
Míg a 2012-es vereségét Rafa kiheverte, a 2014-es bukás egész további karrierje szempontjából negatív mérföldkőnek tűnik, talán a mai napig is. Fontos ezt megérteni, mert ami 2017-ben az Ausztrál Open-en Rafael Nadallal történt az egyszerre csodálatos, mégis tragikus. Az idei Ausztrál Open első számú esélyese a világelső és elképesztően jó formában lévő, a Királynőtől lovagi címet kapó Sir Andy Murray, aki annak rendje és módja szerint kipottyant a Torna negyedik fordulójában. Novak Djokovics ennél is gyorsabb volt, a világranglista második helyén álló szerb már a második fordulóban búcsúzott. Utólag sokan úgy érezhetik, ettől lett igazán érdekes ez az Ausztrál Open… Hogy elbuktak a legnagyobb esélyesek, az utóbbi évek szinte valamennyi döntőjének állandó résztvevői, a hatszoros bajnok Novak és a döntőben már ötször kapituláló Andy.
Sem Rafa, sem Roger nem kapott könnyű sorsolást, sokan úgy gondolták, hogy Roger a harmadik fordulóban Berdych, Rafa pedig Alexander Zverev ellen elvérezhet. Én egyébként nem gondoltam így, mert mindig, minden körülmények között ragaszkodom ahhoz, ha Rafa elindul egy tornán, eljut(hat) a döntőig. Rogerben már nem voltam ennyire biztos, úgy gondoltam, lehet, hogy el sem jut a negyeddöntőbe Sir Andy-ig. Andy elkötelezett szurkolójaként olyan forgatókönyvem nem volt, mi van, ha a Sir nem jut el Rogerig… Pedig ez történt.
Rafa harmadik fordulóban mutatott teljesítménye és elért eredménye egyértelművé tette, hogy mostantól számolni kell vele a Tornán. Egyrészt a rendkívül tehetséges, még Rafa által is a jövő világelsőjének tartott “kis” Zverev, jelenlegi formájukat tekintve tulajdonképpen nagy skalpnak számított Rafa számára, amit leírni is őrület, de mégis ez a helyzet. Ráadásul nagyon jól játszott a fiatal német, öt szett lett a vége, Rafa kiváló játékkal verte meg, ezzel megszakította a fentebb már említett rossz Grand Slam sorozatát a döntő szettes meccseken történő vereségek vonatkozásában. Sok nehéz ellenfelet kellett még legyőzni: Gael Monfils-t, a világranglista harmadik helyén álló Milos Raonic-ot, majd az elődöntőben Grigor Dimitrov-ot. Azt a Dimitrov-ot, aki elképesztő formában, tornagyőzelemmel érkezett Melbourne-be és az elődöntő idején már tíz meccs óta veretlen volt.
Micsoda elődöntő volt is az. A Torna legnagyobb, legizgalmasabb, legszínvonalasabb, leg leg leg meccse. Majdnem öt teljes órán át tartott és mindkét fiú olyan teniszt játszott öt teljes órán át, amit nagyon ritkán látni. Meggyőződésem, hogy ez volt a Torna mérkőzése, még akkoris, ha sokak számára a döntő volt a csúcs. Igen, egyszercsak ott tartottunk, hogy Rafael Nadal döntőbe jutott a 2017-es Ausztrál Open-en, és a döntőben Roger Federer várt rá. Mert a svájci maestro is csak ment és ment és ment előre, hol briliáns, hol visszafogottabb játékkal, de sorban győzte le az ellenfeleit, köztük Nishikori Kei-t és Stan Wawrinkát. Nincs ezen mit magyarázni, még akkor sem, ha úgy a japán fiú, mint a honfitárs, akár nyerhetett is volna. A Wawrinkával vívott elődöntőn egy idő után Roger nagyon rosszul állt és nagyon elfáradt, magában fel is adta, és mégis megnyerte. Látszott rajta az interjúban, hogy maga sem tudta, hogy történt, de megtörtént. Egyszercsak ott találta magát a döntőben. Hat hónap kihagyás után, a háta mögött egyetlen lejátszott ATP torna nélkül. Egy Grand Slam Torna döntőjében. Elérhető közelségbe került a történelmi tizenhét Grand Slam győzelmet is felülmúló, még történelmibb tizennyolcadik…
És innentől beindult az őrület. Mindenki érezte, hogy most már muszáj Rafael Nadalnak is döntőbe jutni, mert valóra válhat a szinte elképzelhetetlen. Mert arra már senki nem igen számíthatott, hogy a tenisztörténelem két legnagyobb játékosa, a legnagyobb rivalizálás két résztvevője játszik még egymás ellen Grand Slam döntőben. De játszott. Nem is akár hogyan. Ha láttad, tudod. Ha merted nézni, láttad. Nagyon sokan mondták nekem utólag, hogy nem mertek odanézni a döntő szettben. Annyira izgultak. Legyenek akár Rafa, akár Roger drukkerei. Én odamertem. Én néztem. Én láttam. És nekem fájt a szívem. Pontosan azért, amit minden idők legeredményesebb játékosa, vagyis a tizennyolcszoros Grand Slam győztes Roger Federer mondott a díjátadó ceremónián tartott beszédében:
“A teniszben nincsenek döntetlenek, de ha lennének, boldogan osztanám meg Rafával ezt a győzelmet.”
Ám a teniszben valóban nincsenek döntetlenek. Ahogy Rafa mondta: “mindig van egy, aki győz és egy, aki veszít”. Most Rafa veszített. És nekem kicsit megszakadt a szívem. Egy hajszálon múlott, és ezúttal azt is elhiszem Rogernek, amit ő hozzáfűzött még: “őszintén mondom, boldog lennék a vereséggel is”. Mert szerintem most először történt meg, hogy Roger Federer úgy ment ki egy mérkőzésre, hogy ezt biztosan el fogja veszíteni. Nem akart persze veszíteni, de pontosan tudta, hogy ki áll majd vele szemben a harmincötödik mérkőzésükön. Valaki, aki huszonháromszor már megverte, és neki “csak” tizenegyszer sikerült győznie. Valaki, aki Grand Slam döntőkben is 6-2-re állt ellene. Valaki, akit 2007-ben, vagyis tíz évvel ezelőtt győzött le utoljára Grand Slam fináléban. Igen, tíz évvel ezelőtt. Valaki, aki ellen sosem volt játéka, annál inkább neki ellene. Egy srác, akit mégis nemcsak a legjobban kedvel, de a leginkább tisztel is a Tour-on. Rafael Nadal, a jóbarát.
Még a döntő előtt nyilatkozta Roger, hogy látta Rafa elődöntőjének minden egyes pillanatát, mind az öt óra minden egyes percét, mert nem tudta a szemét levenni arról a mérkőzésről, és ez is mutatja számára, hogy micsoda kihívással áll szemben vasárnap este. És amikor Roger Federer már letett róla, hogy legyőzze Rafael Nadalt, amikor Roger Federer már boldog lett volna egy döntőbeli vereséggel is, jelezve azt, hogy micsoda nagy dolog számára a döntő, akkor Roger Federer legyőzte Rafael Nadalt. Fantasztikus mérkőzés volt, ahol harmincegy Grand Slam győzelem találkozott, miközben a profi teniszezők legtöbbjének egész életében, egész karrierje során nem adatik meg, hogy egyáltalán Grand Slam döntőt játsszon. Hol egyikük, hol másikuk játszott jobban, a döntő szettben Rafa brékelőnyben volt, ám Roger nem adta fel. Egyszercsak megérezte, hogy van még keresnivalója. Hogy mégiscsak van ellenszere Rafael Nadal játékára. Harmincöt évesen is jobban szeret teniszezni, mint bárki más ezen a világon. És úgy tűnik, jobban is tud. Talán csak Rafael Nadal szeret még annyira. És reméljük, tud is.
Minden elismerésem Roger Federeré, de engedtessék meg nekem, hogy Rafael Nadal drukkereként, 2005-ös első Roland Garros győzelme óta fanatikus szurkolójaként, most mégis azt mondjam, hogy vérzik a szívem. Hogy fáj ez a vereség, mert lüktet a 2014-es seb. Bennem. Bennetek. És Rafael Nadalban. De tudom jól, hogy lesz gyógyír. Mert ez a Rafael Nadal a 2010-es és a 2013-mas legjobb Rafael Nadalra emlékeztet. És az nekünk 2017-ben nagyon nagy lehetőségeket ígér.
A 2015 júliusi “Van-e vigasz?” című aktuális, Rafáról szóló írásomban feltett kérdéseimre végre megvan a válasz.
“Vajon meddig keresi Rafael Nadal Rafael Nadalt? Vajon megtalálja-e?”
Megtalálta.
Rafa történetének általam megírt előző négy fejezetét az alábbi linkeken olvashatjátok:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése