Játssz még!

Írta: Farkas Anett, 2018. augusztus 13. napján

Egy szurkoló életében nincs annál csodálatosabb érzés, mint amikor úgy térhet nyugovóra, hogy legnagyobb kedvence újabb Trófeát nyert, újabb rekordot állított be, újból megörvendeztette az érte annyira szorító drukkereket. Ennél már csak az megnyugtatóbb, ha arra ébredünk föl reggel, hogy nemcsak ügyes, de okos is a kedvencünk. Kiszurkolni tehát Rafael Nadalnak a nyolcvanadik ATP tornagyőzelmet és reggel megnyugodva konstatálni, hogy e héten, a tervezettekkel ellentétben mégsem lép pályára a soron következő ATP 1000-es Tornán, nagyszerű dolog. Pont ebben reménykedtem tegnap még az újabb diadal mámorában, hogy Rafa tudja mit kell tennie. Naná, hogy tudta.

Még májusban, római győzelmét követően írtam utoljára és egyenesen szentségtörésnek tartom magam is, hogy egészen elképesztő történelmi győzelme, a tizenegyedik Roland Garros megnyerése okán nem vetettem papírra (értsd: nem pötyögtem a laptopon a blogomra) egyetlen sort sem. Pedig nagyon szerettem volna, de ahogy az elmúlt lassan két év írásai születnek, mindannyian érezzük, hogy fogynak a szavak. Minden jelzőt felhasználtam már, amit lehet… Egyenesen oda jutottunk, hogy irodalmi művek idézetei szükségesek ahhoz, hogy valami “újat” tudjak mondani. Egyik ilyen írásomat (“Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…”) valaki egyenesen patetikusnak minősítette, hozzátéve azonban, hogy ő szereti a pátoszt. De én ennek őszintén örültem, mert mi fejezhetné ki mostanság jobban az elmúlt lassan 15 évünket, mint az ünnepélyes, érzelmileg magával ragadó hangnem. Ugye? 

Mondhatnám, hogy megjósoltam, de inkább csak azt írom, hogy előrevetítettem azt a bizonyos mesterhármast. Monte-Carlo után nem is volt nehéz bízni a barcelonai és még inkább a párizsi tizenegyedikben. Küldetés teljesítve. Egy igazán nehéz meccse volt Rafának idén Párizsban, a negyeddöntő Schwartzmann ellen, de megoldotta. Bár a nyitókörben Bolelli is megizzasztotta, a 3 szettes győzelem önmagáért beszélt, ahogy aztán a sima elődöntő Juan Martin Del Potro és a még simább döntő Dominic Thiem ellen. Azt hiszem tényként kezelhetjük, hogy nincs annál a sportban – nem csak a teniszben – nehezebb küldetés, mint Rafát legyőzni salakon. Különösen Párizsban, a Roland Garroson. Igaz, lassan ott tartunk, hogy bármilyen borításon.

Nyilván a brutális tavaszi salakszezon után Rafa inkább pihent és nem indult el a Queen’s Clubban tartott, számára elsőnek tervezett füves-pályás versenyen. Biztos voltam benne, hogy így is jó lesz Wimbledonban, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire jó. Idén nagyon feküdt neki a Wimbledoni Centerpálya, és itt vannak olyan tisztelettudók a szervezők, hogy a világelsőt, egy kétszeres bajnokot, egyszer sem tesznek ki onnan, “lássák a nézők másutt is” és hasonló ostoba jelszavakkal, így jómagam nemcsak, hogy reménykedtem a harmadik wimbledoni serleg megnyerésében, de virtuálisan már a magasba is emeltem. Nos, nem kellett volna… Ugyanezek a szervezők ugyanis hoztak egy számomra megbocsáthatatlan döntést az elődöntő során. De nézzük csak sorjában, hogy is maradt el a nagy diadal. Hangsúlyozom, Rafa elképesztően jól játszott Wimbledonban, ott ahol hét esztendeje semmilyen babér nem termett neki. 2011-ben volt itt utoljára döntőben, azóta szinte semmi. Del Potro ezúttal a negyeddöntőben érkezett, a Torna (egyik) legnagyobb meccsét láttuk, és Rafa örülhetett a végén. No, meg mi is. Egyáltalán nem számítottunk arra, hogy a Garros után siránkozó, az egész füves-szezont kihagyni szándékozó Novak Djokovic majd keresztbe tesz nekünk. Ezúttal értsük szó szerint! 

Az elődöntőt tehát Rafa a hirtelen megtáltosodó Djokoval vívja, aki már a felvezető ATP 500-as tornán is döntőt játszott, majd a Tenisz Szentélyének nevezett Wimbledonban is menetelőre fogta. Egyáltalán nem tartottam ettől a meccstől egészen addig, amíg be nem húzták a tetőt. Nem esett, csak sötétedett, a program meg csúszott. Be se tudták fejezni a fiúk pénteken, így szombaton jöhettek vissza, szikrázó napsütésben, a tetővel fedett Wimbledoni Centerpályára. Nos, ez olyan angolos. Kissé vaskalapos. A döntés persze Djokovic kezében volt, hiszen, ha az egyik játékos ragaszkodik ahhoz, hogy a meccset tető alatt folytassák, nincs mit tenni. A szerb, tudjuk miért, naná, hogy ragaszkodott hozzá. Aztán rájöttem, hogy ha ez a szabály, miért ne élne vele. Jelzem, a szabály rossz. Itt a rendezőnek kéne azt mondani, hogy “uraim ez egy szabadtéri verseny, nyitjuk a tetőt”. Utólag azt mondom, fátylat rá. Mert utólag azt is mondom, Rafának azt az elődöntőt mindenképpen meg kellett volna nyernie, tető alatt, tető nélkül, így vagy úgy, de a meccset hozni kellett volna. Jó esély is volt rá. Én még mindig nem is értem, hogy-hogy nem nyerte meg…

Mérges voltam emiatt. Fájt. Kicsit még most is fáj. Ez bekerül a 2012-es és a 2017-es elveszített Ausztrál Open döntők sorába. Mert azokat Rafának meg kellett volna nyerni. És azok egy kicsit mindig fájni fognak. Igaz, itt egy elődöntőről beszélünk, de semmi kétségem afelől, hogy a döntőben Kevin Andersont nemcsak Novak, de Rafa is legyőzte volna. Már-már beletörődtem a wimbledoni kudarcba, amikor maga Rafa és Novak újra emlékeztetett rá. Egyrészt Novak azzal, hogy pocsékul játszott a Wimbledont követő tornáján, vagyis Torontóban, ergo messze még az igazi visszatérés, ha lesz egyáltalán olyan, másrészt Rafa egy már Torontóban adott nyilatkozatával. Idézem: “I have been in a position where I could have won the tournament but I lost the match I could have won”. Vagyis: “Olyan pozícióban voltam, hogy megnyerhettem volna a tornát, de elveszítettem azt a meccset, amit meg tudtam volna nyerni”. Nos, ha még ő is így gondolja… 

Rafa szavai számomra mégis valamiféle elégtételt jelentettek, hogy nemcsak a saját fanatizmusom mondatja ezt velem, de Rafa is így gondolja. A híresen szerény és alázattal teli Rafael Nadal, aki sohasem dícsérné, netán dicsőítené saját magát. Aki úgy nyilatkozott történelmi tizenegyedik Roland Garros diadala után, hogy “én csak egy átlagos pasi vagyok, aki átlagon felüli teljesítményt ér el…” Hát, nem tudom Rafa, nekünk te így, is úgy is, átlagon felüli vagy. Egy igazi kuriózum, unikális tehetség, a legnagyszerűbb játékos, aki valaha ütőt fogott a kezébe és folytathatnám. Ráadásul annyira, de annyira kedves ember, egy igazi jó arc.    

Nem tudom “A Tizenegyedik” (La Undécima) jelentőségét eléggé hangsúlyozni. Soha senki a közelébe sem ért annak, hogy egy Grand Slam Tornát, ami a teniszben a legnagyobb kihívás, de előkelő helyen szerepel úgy általában is a sportban, tizenegyszer megnyerjen. Felfoghatatlan teljesítmény. És bár Wimbledonban megbotlottunk, muszáj leírnom még egyszer, hogy nagy kár volt érte, a diadalmenet tovább folytatódik. Rafa kicsit pihent otthon és ott a környéken, ahol jó kis strandok, tengerek vannak, viva Mallorca, majd megérkezett Torontóba, hogy ismét történelmet írjon.  

Paire, Wawrinka, Cilic, Khachanov és Tstistipas próbálták Rafa útját állni, de senkinek sem sikerült. Nem rossz névsor, maradjunk annyiban és jegyezzük meg, Marin Cilic nagyon jól játszott egy ideig Rafa ellen, Rafa meg nem annyira jól azon a mérkőzésen, de akár a Wawrinka, akár a Cilic elleni összecsapás alatt kétségem nem volt afelől, hogy a győztest majd Rafael Nadalnak hívják. A döntő bónusz volt a héten diadalmenetet bemutató ifjú görög Stefanos Tsitsipas ellen. Ezt a fiút másfél éve figyelgetem, örülök, hogy jelenleg ott tart, ahol. Torontói menetelése, melynek során zsinórban négy top tizes játékost vert meg (Thiem, Djokovic, Sascha Zverev, Anderson), köztük nem is akárkiket, egyedülálló a sportág történetében. Sokat várok még tőle. Az utolsó tinédzser, aki Masters tornán 19 évesen egymás után három top tizes játékost búcsúztatott, természetesen nem volt más, mint Rafael Nadal, 2006-ban, a monte-carlói versenyen. Nem elhanyagolható különbség, hogy Rafa azt a Tornát meg is nyerte, hiszen a döntőben 4 játszmában bizonyult jobbnak Roger Federernél (akkor a Mastersek még 3 nyert szettre mentek).

Torontóban viszont meg sem fordult a fejemben, hogy a döntőben más végeredmény születhet, mint ami született. Mert ezúttal az ifjú Stefanosnak nehezebb dolga volt, hiszen minden idők legnagyobb versenyzője állt vele szemben. Lehetnek a tenisznek eredményesebb játékosai (még), de nagyobb versenyzője nincsen. Rafa a nyolcvanadik tornagyőzelmével ismét egy elit klub tagja lett, hiszen csak Federer, Connors és Lendl mondhatta el eddig magáról, hogy nyert legalább nyolcvan trófeát. Most már Rafa is elmondhatja. Arról nem is beszélve, hogy a Mastersek tekintetében ő az egyedüli csúcstartó és nem is nagyon lehet majd ebben (sem) utolérni.

A héten pihen és megkezdi a felkészülést a US Open-re, mely augusztus 27-én indul  New Yorkban, és ahol nemcsak címvédőként, de háromszoros bajnokként fog majd pályára lépni. Az már csak igazán hab a tortán, hogy a tizenhétszeres Grand Slam bajnok Rafa még a múlt hét közepén elsőként kvalifikált az év végi londoni Világbajnokságra és egyre masszívabb az első helye a világranglistán. Lehet-e ennél többet kérni?  

A legfontosabb persze, hogy egészséges és motivált maradjon és mi még évek múlva is fújhassuk neki a dalt, hogy

“Akkor is játssz még
Ha senki nem felel, játssz még
Ha senki se kéri, játssz még
Ha senki sem érti, játssz még
Ha senki sem érti, hogy minek is játszol még…”