“Az életem az üzenetem” – Röhrig Gézáról mesélek

Írta: Farkas Anett, 2016. december 26. napján

Mint oly sokan mások itthon, én is tavaly májusban hallottam először Röhrig Gézáról, a New York-ban élő magyar költőről, akit az akkortájt diadalútjára induló Saul fia című film főszereplőjeként ismerhettünk meg. Unos untalan hallhattuk, hogy a filmben kiváló alakítást nyújtó Röhrig Géza New York-ban élő magyar költő. New York-ban élő. Magyar. Költő. Egy amatőr. Egy outsider. Egyáltalán nem értettem, hogy lehet valaki New York-ban élő magyar költő. Mit csinál egy magyar költő New York-ban? Egy költő, egy magyar költő, New York-ban. Olyan abszurdnak hatott. Értelmetlennek. Ráadásul mindig kiemelték, hogy nem professzionális színész, hanem amatőr. Outsider, nem szakmabeli, egy kívülálló. Itt veszítettem el végképp a fonalat.

Egy roppant sikeres film főszereplője, aki maga is rengeteg elismerést kap a szerepért, egy New York-ban élő magyar költő, aki amatőr. Állandóan az járt a fejemben, amint meghallottam ezt: hogyan gondolkodhatott egy első filmes rendező, jelesül Nemes Jeles László, amikor a témájánál fogva amúgyis rizikós filmjének főszerepére egy amatőrt választott. Ráadásul egy New York-ban élő magyar költőt. Őrület, nem? Annyira kíváncsi voltam, mit tudhat egy New Yorkban élő magyar költő – hangsúlyozom mindig így emlegették és csak így -, hogy rábízták egy ilyen film főszerepét? Ráadásul minden híradás egyértelműen kiemelte, hogy a film sikere nagymértékben köszönhető Röhrig Géza alakításának.  

Jól megjegyeztem hát ezt a nevet és a hozzá kapcsolódó, számomra már-már ironikusan ható bemutatást: New York-ban élő magyar költő, ám a filmet csak jóval később, már az Oscar díjjal történő jutalmazása után, tulajdonképpen egy fogadalom miatt néztem meg: “ha megnyeri az Oscart, megnézzük”. Nem mintha nem lettem volna kíváncsi a filmre, pláne a főszerepet alakító New York-ban élő magyar költőre, az amatőrre, nagyon is az voltam, mégis így alakult. 

(Erről bővebben itt írtam:

https://anetteblog.wordpress.com/2016/04/02/saul-fiatol-saul-fiaig/).  

A film címe nagyon helyesen megválasztva “Saul fia”, bár a film Saulról szól igazán. És nem a fiáról. Legföljebb a fián/a fiún keresztül, de Saulról. Innentől kezdett el érdekelni Röhrig Géza, az ember, a személyiség, az egyéniség. Az ugyanis nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha a szó szoros értelmében nem is professzionális színész, nagyon sok köze van a filmhez/filmezéshez, a művészetekhez, magához a témához, ez máshogy nem ment volna. Mindaz, ami kiderült számomra Gézáról, egyértelművé tette, hogy erre rendesen ráéreztem. A huszas éveiben szerepelt néhány filmben, sőt maga is filmrendező szakon végzett, habár diplomát nem adtak neki (szerintem ezt még meg lehetne gondolni, valahol csak ott hever az a papír…), egyetemistaként egy hónapot töltött Auschwitz-ban, első kötete, a hamvasztókönyv is a holokauszthoz kapcsolódik és folytathatnám.  

Géza az “amatőrségről” egyébiránt így nyilatkozott, amikor felvetették neki a következőt: 

“A kritikusok szerint sokkolóan hitelesen alakította Sault, de hozzáteszik, hogy amatőrként.”

“Nem vagyok profi színész, de ennek a szembeállításnak nem sok értelmét látom. Hisz ki az amatőr? Aki olyat csinál, amiből nem él meg? Akkor Kafka is amatőr volt. Aki nem járta ki a megfelelő iskolákat? Akkor Csontváry kétszeresen amatőr.” 

Azzal kezdtem, hogy az addigra már jelentős számban elérhető interjúkat, melyeket Géza adott, mind megnéztem és meghallgattam, illetve elolvastam róla mindent, ami fellelhető volt. Szerencsére egyre több minden volt fellelhető. Sokszor a külföldön megjelent angolnyelvű interjúi közvetlenebbnek tűntek, mint az itthoniak. Egy rendkívül érdekes ember érdekes és nem könnyű sorsa bontakozott ki előttem. Gondolom Géza az “érdekes” miatt tiltakozna. Nem azért mert unalmas élet jutott neki, hanem talán azért, mert túlságosan mozgalmas. 

Egy interjújában így fogalmazott: “társadalmi mobilitás tekintetében általában több nemzedék futja be azt a távot, amit én egyedül abszolváltam. Ez azonban tipikus jelenség az örökbefogadottak körében. Egy ideig elég vacak lapokat húztam. Nem támasztott velem szemben semmiféle várakozást senki. Akikkel életem első tíz évét töltöttem, azok jó része ma börtönben ül, mélyszegény, vagy halott. Örülök, hogy velem nem ez történt.”

(A teljes interjú itt olvasható:

http://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2016/02/26/kozeli-rohrig-geza-szinesszel/).

Tartózkodnék attól, hogy belekezdjek Géza életrajzának akárcsak rövid ismertetésébe is, lehetetlen vállalkozás lenne. Reméljük egyszer ő majd úgy gondolja, megosztja velünk – kétségkívül kalandosra sikerült – életének főbb mozzanatait. Jelenleg dolgozik egy, az elmúlt két évét saját olvasatában bemutató könyvön. Korábban beszélt arról is, hogy egy ideje az foglalkoztatja: “van-e teljesen reménytelen ember. Van-e olyan kegyetlen vagy épp ingerszegény helyzetből fakadó hátrány, amit aztán már képtelen behozni a lélek”. Talán erről szól egyelőre fiókban heverő, több, mint 600 oldalas regénye is.  

Röhrig Géza valójában nagyon összetett (alkotó) ember. Költő, zenész, színész. Bár a Saul fia miatt irányult rá figyelem elsősorban, ma már költőként is sokan ismerik. Idén márciusban jelent meg “az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit” című kötete, mely éppen a nyolcadik volt a sorban. Elolvastam és azonnal arra gondoltam, vajon milyen lehet az előző hét? Nyilván jómagam nem értek az irodalomhoz, egyszerű olvasóként azonban rendkívül megragadott ez a számomra “vizuális költészet”, nemcsak olvasom, de látom is a verseit. Mindig. Egészen különös. Kisebb megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy korábbi kötetei (hamvasztókönyv, fogság, éj, a rebbe tollatépett papagája (ebben nem versek, hanem képzelt haszid történetek olvashatóak), sziget, törvény, honvágy) nem váltottak ki különösebb visszhangot az irodalmi életben. Pedig akkor még nem is olvastam őket, azóta persze pótoltam ezt a hiányosságot. Tulajdonképpen a sokszor nehéz témák miatt nem könnyű, de nagyon jó Röhrig Gézát olvasni. 

Mindezek után nem csoda, ha úgy gondoltam, személyesen is szeretnék Gézával találkozni. Mégis más, ha valaki kézzelfogható távolságban (vagy éppen közelségben) van tőled, mintha csak a tévében (értsd még: laptop-on) vagy a vásznon látod. Ráadásul néhány interjúban, illetve szereplései alkalmával általában felolvasta egy-egy versét, ami az ő előadásában egészen zsigerien hatott. Ezt át akartam élni, meg akartam hallgatni. Először a költészet napján volt erre módom Budapesten, egy könyváruházban. Az, hogy nem csalódtam, semmit nem mond el arról, milyennek találtam. Pedig “csak” odajött, felolvasott 20-25 percet, majd dedikálta a köteteit. Emberből ennyi pozitív energiát áradni, ennyi kedvességet adni, ennyire figyelni a másikra, tulajdonképpen a legtöbb esetben vadidegen emberekre, nagyon ritkán látni. 

Mondhatnám jött, látott és győzött. És mindenhol, minden alkalommal ez történik, ha megjelenik valahol. Azóta többször volt már abban a szerencsében részem, hogy találkozhattam vele, hallhattam felolvasni, beszélni, mesélni, és mindig ugyanaz történik, mindenkivel. Megszeretik. Legutóbb, amikor pár napja Pécsett járt (mióta először találkoztunk, azóta hívtam, nagyon szerettem volna, ha eljön hozzánk, köszönöm Ágoston Zoltánnak, hogy végül elhozta Gézát Pécsre), a beszélgetés végén felállt egy idősebb úr és azt mondta Gézának: “itt magát most mindenki nagyon megszerette!”. Nem hiszem, hogy kell ennél nagyobb elismerés, ámbár az Oscar és a Kossuth Díj is csodásan hangzik.

Ha Gézáról egyetlen mondatot mondhatnék, bizonyosan a nagy indiai gondolkodót, Mahatma Gandhit idézném, ez nagyon illik rá: “My life is my message”. 

“Az életem az üzenetem.”