Írta: Farkas Anett, 2018. április 22. napján
Egész héten Arany János A walesi bárdok című költeményének ezen sorai jártak a fejemben, mert bizonyos voltam benne, hogy ma megint a tenisztörténelem egy darabjáról kell majd beszámolnom nektek és éreztem, hogy itt már minden kevés lesz. Hogyan mondom el, hogyan írom meg azt, ami lehetetlennek, vagy inkább hihetetlennek látszik, pedig nagyon is valóságos. Milyen lesz ez a mai vasárnap, ez kattogott bennem folyton folyvást… Amikor Rafa magasba emeli a tizenegyedik, igen a tizenegyedik Trófeáját Monte-Carlóban, az egyik legrégebbi ATP Masters Tornán. Ott ahol talán minden kezdődött, sok sok évvel ezelőtt. Kereken 15 éve jár erre a versenyre, a napokban lehetett látni egy videót az itt lejátszott legelső és természetesen győztes mérkőzéséről. A 16 éves Rafael Nadalról, aki 2 év múlva, 18 évesen már nemcsak meccseket, de egyenesen Tornát nyer, az első Masters Tornáját, a Monaco-i Hercegségben. Nem tudhatta talán senki, hogy 13 évvel később még mindig erről a fiúról szól a tenisz általában, a salak-pályás szezon pedig különösen. Azt vártam, hogy ez a tizenegyedik ennyire drámai lesz, olyan helyzet, amikor nincsenek leírható mondatok, kimondott szavak és elakad a lélegzet. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…
Abban a pillanatban, ahogy vége volt a döntőnek, jutott csak eszembe, hogy tavaly ilyenkor mennyire készültünk a tizedikre. Mennyire érzelmes napok voltak azok számunkra. Azonnal felidéződött bennem mit is írtam akkor, de hogy ne csaljon meg a memóriám, gyorsan el is olvastam:
És valóban, a tizedik már akkor megríkatott, amikor még meg sem volt. Nem úgy a mai nap vagy a mai győzelem. Egészen addig bírtam, amíg el nem kezdték a visszatekintést az előző tízre. Ki bírná ezt könnyek nélkül megállni? Pedig olyan egyértelmű volt itt minden. Már a Valenciában megrendezett Davis Kupa negyeddöntő előrevetítette számunkra, hogy a dolgaink jól állnak. Rafa egészséges, van önbizalma és tudta mit csinál, amikor vállalta a játékot hazája színeiben Németország ellen. Meg akart mérkőzni Alexander Zverevvel, hogy lássa hol tart. Láthatta. Nemcsak ő, de Sascha és mi is.
Mert azt sajnos mondanom sem kell, hogy Rafael Nadal megint sérülésből tért vissza. Tudjátok jól, hogy az Ausztrál Open óta nem játszott, bár ott volt Acapulco-ban, végül nem tudott pályára lépni. Ahogy az év első két Masters versenyén sem, Indian Wellsben és Miamiban. Tördeltük az ujjainkat, hogy mi lesz így megint, elment a világelsőség, mert Federer egy ideig megint nagyon hasított. Igen, az a helyzet, hogy a tenisz 2018-ban is Rafael Nadalról és Roger Federerről szól. Persze Roger is csak ember, bár időnként kétkedünk ebben, de végül ő is elfárad néha-néha, így az elmúlt hetekben már Rafa nevével kezdődött a világranglista. Ma tehát nemcsak azért játszott, hogy harmincegyedik Masters, egyben tizenegyedik Monte-Carlói bajnoki címét bezsebelje, de egyben azért is, hogy a világelsőségét megtartsa.
És sikerült. Mert Rafael Nadalnak minden sikerül. De vajon miért van ez így, kérdezhetik néhányan, talán inkább azok, akik távolról csodálják. Mi, akik mindennap vele izgulunk a versenyei alatt, tudjuk jól, hogy miért. Pontosan azért, ami a tegnapi elődöntő után történt. Az mutatja meg igazán, mitől ekkora játékos Rafael Nadal. Ha még nem említettem volna, szettveszteség nélkül nyerte meg ezt a Tornát úgy, hogy a negyeddöntőben Dominic Thiemmel találkozott. Az osztrák srácot egyértelműen Rafa mögött a második legjobb salakos játékosnak tartják, igaz, ő is kisebb sérülés és kihagyás után tért vissza, 6:0, 6:2 lett a vége… Az elődöntőben Grigor Dimitrov próbálkozott, de nem sokra jutott, 6:4, 6:1 a végeredmény. És ezután történt, hogy Rafa alig kezet fogott a bíróval, máris üzenetet küldött jelenlegi edzőjének, Carlos Moyának körülbelül azzal a szöveggel, hogy “légyszi, most azonnal foglalj egy pályát, mert gyakorolnom kell a tenyerest”. Nem én találtam ki, megtörtént. Ezek után ki lepődik meg azon, hogy a fináléban Nishikori Kei 6:3, 6:2 arányban kapott ki tőle.
A bajnoki gének mellett ez a hozzáállás, az elvégzett temérdek munka teszi Rafát tizenegyszeres Monte-Carlói bajnokká, egyben immár 76 ATP torna győztesévé. És még csak most kezdődik minden, a szokásos sorrendben: jövő héten Barcelona, majd Madrid, Róma és végül Párizs, a Roland Garros. Olyan, mint egy sorminta és ő mindig azt is csinál belőle. Itt már minden torna, minden hónap, minden év bónusz. A mi bónuszunk. Hogy ő még mindig játszik, így játszik, és ha nem elégedett a tenyeressel, akkor dolgozik rajta. Nem csoda, hogy néhány napja így nyilatkozott: “Majd amikor visszavonulok, akkor talán lesz esélyem arra, hogy elgondolkodjak, mit is értem el és mennyire nehéz is volt mindezt megcsinálni.” Mi már most is tudjuk, hogy nagyon sokat és nagyon nehéz volt.
De azért elkezdjük számolni a “tizenegyeseket”… Mert ennek is van ám neve, úgy hívják, hogy “La Undécima”, vagyis “A Tizenegyedik”. Lesz még belőle, ebben teljesen biztos vagyok, talán drámaibb körülmények között és talán akkor valóban csend honol majd a döbbenettől egy röpke pillanatig, hogy lehetséges a lehetetlen, hogy ezt meg lehet csinálni és akkor tényleg majd a szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése